Majdnem három éve voltunk együtt. Én és Viktória. Azt hittem, minden rendben van, hogy közös jövőnk van, amelyet együtt fogunk felépíteni. Szerettük egymást, értettük egymást szavak nélkül is, és terveink világosak voltak – közös élet, otthon, esküvő.
A családjaink már megismerkedtek, együtt ünnepeltünk, kirándulásokat szerveztünk, minden úgy tűnt, hogy a legjobb úton haladunk.
Az esküvőt őszre terveztük. Még néhány hónap volt hátra, hogy mindent elrendezzünk, összegyűjtsünk egy kis pénzt, és készen álljunk a közös jövőre.
Aztán minden megváltozott.
Egyetlen nap. Egyetlen ajándék.
Egy kutya.
Viktória születésnapjára a szülei egy gyönyörű német juhászkutyát ajándékoztak neki. A kiskutyát Bentinek nevezte el. És ettől a naptól kezdve minden más lett.
Viktória megváltozott. Eleinte nem vettem észre semmi furcsát, azt hittem, ez csak az újdonság varázsa. De ahogy teltek a hetek, egyértelművé vált, hogy Beni nem egyszerű háziállat. Ő lett Viktória világának középpontja.
A beszélgetéseink? Már nem rólunk szóltak. Ahelyett, hogy a közös jövőnkről álmodoztunk volna, órákon át hallgattam a kutya étrendjéről, kiképzéséről, állatorvosi vizsgálatairól és az új játékokról, amelyeket feltétlenül meg kellett venni neki.
A közös sétáink? Már nem voltak közösek. Most mindig hárman voltunk – Viktória, Beni és én. De én csak egy árnyék voltam mellette. Ő csak a kutyára figyelt – hogy ne egyen fel valami veszélyeset, hogy más kutyák ne ijesszék meg, hogy ne legyen túl melege vagy túl hidege, hogy ne legyen fáradt.
És Beni?
Ő volt az első, aki megérezte a változást.
Először csak játékos morgás volt, amikor megöleltem Viktóriát, apró lökések a mancsával, amikor túl közel ültem hozzá.
Viktória nevetett.
– Nézd meg! – mondta elragadtatva. – Féltékeny!
De Beni nőtt.
És a féltékenysége már nem volt játék.
Hat hónaposan már nagy, erős kutya volt. És biztos volt benne, hogy én nem vagyok kívánatos a “falkájában”. Ha megpróbáltam megcsókolni Viktóriát, azonnal közénk állt. Ha leültem mellé, rám szegezte a tekintetét, feszült testtartással. Néha halkan morgott – nem túl hangosan, de éppen elég egyértelműen.
És Viktória?
Még mindig nem vette komolyan.
– Csak megvéd engem, – mondta mosolyogva, miközben megsimogatta Benit.
Aztán eljött az a bizonyos este.
A lakása előtt álltam, és vártam, hogy megnyugtassa Benit, hogy egyáltalán beléphessek. Akkor már nem bírtam tovább.
– Viktória, gondolkodtál már ezen egyáltalán? – kérdeztem halkan. – Hogyan képzeled el a jövőnket, ha a kutyád utál engem? Még a lakásodba sem tudok bejönni anélkül, hogy rám ne támadna. Talán jobb lenne, ha a szüleidnél élne. Van kertjük, ott szabadon mozoghatna.
Rám nézett. Hidegen, érzelemmentesen.
– Nem.
Egyetlen szó.
És abban a pillanatban mindent megértettem.
Nem akartam választás elé állítani. Csak azt akartam, hogy kimondja, amit már régóta tudtunk mindketten.
Mély levegőt vettem.
– Mondd meg az igazat, Viktória – suttogtam. – Van még egyáltalán helyem az életedben?
Egy pillanatig habozott.
Aztán kimondta a szavakat, amelyek végleg mindent megváltoztattak:
– Nem hiszem, hogy lesz esküvő. Beni marad. Te… nem tudom.
A szavak úgy csapódtak belém, mint egy ököl a gyomromba. Pedig legbelül már sejtettem, hogy ez lesz a vége.
Egy hét telt el.
Nem beszéltünk egymással.
A családjaink próbálnak kibékíteni minket, megoldást keresnek.
De nincs megoldás.
Mert Viktória már rég meghozta a döntését.
És az a döntés nem én voltam.
