Sok évvel ezelőtt elváltam az első férjemtől. Ó, mennyire tönkretette az idegeimet! Hosszú időbe telt, mire kihevertem ezt a házasságot. Nem dolgozott, az én pénzemen ivott, és mindent elhordott otthonról.
Ezt tűrtem, mert volt egy növekvő fiunk. De egy nap, amikor Bence 12 éves volt, odajött hozzám, egyenesen a szemembe nézett, és azt mondta:
— Anya, miért tűröd ezt? Dobd ki!
Abban a pillanatban mintha lehullott volna a hályog a szememről, és habozás nélkül kidobtam a férjemet. Azt az örömöt, amit akkor éreztem, nem lehet szavakba önteni. Később volt néhány udvarlóm, de soha nem terveztem komoly kapcsolatot. Féltem, hogy újra csapdába esem.
Az elmúlt négy év különösen nehéz volt. A fiam Kanadába ment dolgozni, és úgy döntött, hogy végleg ott marad. Nem akarok odaköltözni – túl késő van már ahhoz, hogy egy másik országhoz szokjak.
A karanténidőszakot nagyon nehezen éltem meg – senki sem látogatott meg. Aztán még szomorúbb lett minden.
— Legalább egy barátot találj magadnak, hogy legyen kivel beszélgetned! – biztatott a barátnőm.
— Tudod, nézem a kortársaimat, és mind borzalmasan néznek ki, teljesen erőtlenek. Szégyellném megmutatni magam velük. Mégis minek nekem egy ilyen férfi? Hogy idős koromban ápoljak valakit? Nekik nem barátnő kell, hanem egy cseléd.
— Akkor ismerkedj meg valaki fiatalabbal. Hiszen nagyszerűen nézel ki!
Ezen elgondolkodtam. Véletlenül beszélgetésbe elegyedtem egy férfival, aki a szomszédos házban lakott. Minden nap sétáltatta a kutyáját a közeli parkban.
Bertalannak hívták. Elvált volt, az exfelesége Olaszországba költözött, és volt egy felnőtt lánya. Remekül nézett ki a maga 49 évével. Csak emlékeztetlek: én 62 éves vagyok.
Elkezdtem vele találkozgatni, és olyan szépen kimutatta a figyelmességét – szinte minden nap hozott nekem virágot. És észre sem vettem, mikor költözött már be hozzám. A környezetemben mindenki csodálkozott, hogyan figyelhetett fel rám egy ilyen jóképű és érdekes férfi. Nem tagadom, nagyon jól esett.
Minden nap finom ételeket főztem neki, örömmel mostam és vasaltam a ruháit. Aztán egy nap azt mondta:
— Sétáltathatnád a kutyámat. Jót tenne neked egy kis friss levegő!
— Menjünk együtt.
— Talán nem kéne túl gyakran együtt mutatkoznunk az emberek előtt.
„Talán szégyell engem?” – gondoltam magamban. Aztán rájöttem, hogy a szolgájává váltam. Úgy döntöttem, komolyan beszélek vele.
— Úgy gondolom, hogy a házimunkát egyenlően kell megosztani. A ruháidat kivasalhatod magad. És a kutyádat is sétáltathatod egyedül.
— Figyelj, ha egy fiatal és jóképű férfit akartál, akkor gondoskodnod kell róla. Mit kapok én ebből a kapcsolatból?
— Van 30 perced, hogy összepakolj és eltűnj!
— Mi? Nem mehetek, a lányom már beköltöztette a barátját a lakásomba.
— Akkor éljetek együtt!
Habozás nélkül kidobtam. Bár, hogy őszinte legyek, elszomorodtam. Vajon tényleg lehetetlen egy korombeli nő számára, hogy megtalálja az igaz szerelmet? Annyira vágyom a gyengédségre…
