Tisztán emlékszem arra a napra, amikor a nagynéném, édesanyám testvére, elvitte beteg nagymamámat magához. Akkor hatalmas jelenetet rendezett, tele hangos kijelentésekkel és vádaskodásokkal. Olyan sok fájdalmas szót hallottunk tőle azon a napon!
Úgy beszélt, mintha egy családi értékekről szóló könyvből idézne. De ezek mögött a fennkölt szavak mögött nem volt más, csak düh és elítélés.
„Sosem engedem, hogy az édesanyám idősek otthonába kerüljön! Nekem van lelkiismeretem, veletek ellentétben!” – kiabálta anyámnak.
A hangja az egész környéken visszhangzott. Úgy tűnt, szándékosan csinálja – azt akarta, hogy az összes szomszéd hallja, milyen „szívtelen” az édesanyám, és mennyire „önzetlen” ő maga.
De a probléma nem a lelkiismeret volt. A valódi gond az volt, hogy a nagymamának valóban szakértői gondoskodásra volt szüksége. A stroke után az egészsége jelentősen romlott – memóriazavarai voltak, néha eltévedt a saját otthonában, gyakran sírt, és a viselkedése egyre kiszámíthatatlanabbá vált.
Időnként még meg tudtunk birkózni a helyzettel, de ezek az esetek egyre gyakrabban fordultak elő, és egyre veszélyesebbek lettek. Egy nap hazaértünk, és láttuk, hogy minden szobában égnek a lámpák, a csapokból ömlik a víz, és a gáztűzhely be van kapcsolva. Szerencsére időben érkeztünk haza – különben tragédia történhetett volna.
Egy újabb orvosi vizsgálat után megtudtuk, hogy nagymama állapota csak romlani fog. A gyógyszerek valamelyest lassíthatták a folyamatot, de csodát nem lehetett várni. Rájöttünk, hogy már nem képes önállóan gondoskodni magáról, és mi sem lehetünk mellette éjjel-nappal.
Hosszas beszélgetések után elkezdtünk megfelelő idősek otthonát keresni, ahol szakértői ellátásban részesülhet és méltó körülmények között élhet. Nem akartuk magára hagyni – egyszerűen csak a legjobb megoldást próbáltuk megtalálni számára.
Amikor a nagynéném, aki egy másik városban élt, megtudta ezt, dühösen és vádaskodva érkezett hozzánk.
„Hogyan is gondolhatjátok, hogy az édesanyátokat idősek otthonába adjátok?! Hiszen vannak gyerekei, ti pedig csak meg akartok szabadulni tőle!”
Ezek után elvitte nagymamát magához.
Három hónappal később megtudtuk, hogy a nagynéném maga helyezte el nagymamát egy idősotthonban. Kiderült, hogy ő sem tudott megbirkózni egy beteg ember gondozásával.
Az egész helyzet abszurd módon ironikus volt – hiszen pont ő vádolt minket azzal, hogy nincs lelkiismeretünk, és hangosan kijelentette, hogy soha nem engedné, hogy az édesanyja idősek otthonába kerüljön. Szerettem volna felhívni, és egyetlen egyszerű kérdést feltenni neki: „És most hol van a te lelkiismereted?”
De a nagynéném nem vette fel a telefont. Valószínűleg rájött, hogy túl messzire ment, és hibázott, de nem volt elég bátorsága ahhoz, hogy bocsánatot kérjen, vagy beismerje a tévedését.
