– Nem akarok saját házat, nem akarok délre utazni nyaralni, csak szabadulni akarok a családomtól…
Bármikor, amikor valaki megkérdezte Esztert, hogy van, mindig azt válaszolta: „Csodásan.” Pedig mindig hatalmas karikák voltak a szemei alatt… De ez nem számított. Ebben az évben a csizmája betöltötte a 20. évét. Nem, nem azt, amire gondolnátok – egyszerűen csak nagyon jó minőségű volt. És miért szállna buszra, ha mindig mehet gyalog is…
Az idő telt, és úgy tűnt, már senki sem akar beleavatkozni Eszter életébe. De aztán hirtelen elterjedt a sokkoló hír: Eszter elment. Otthagyta a férjét, a gyerekeit, és eltűnt! Senki sem tudta, melyik országban van, minden telefonja ki volt kapcsolva, az online kapcsolatai törölve…
Mindenki elkezdte elítélni.
– Mi hiányzott még neki? Talán csak madártej! És most biztosan egy gazdag férfihoz költözött. A férje gondoskodott róla, és ő? Hálátlan disznó!
Igen, épített neki egy házat, elvitte nyaralni, de nézzük csak meg közelebbről…
Igen, épített egy házat, de Eszteren és a gyerekeken kívül a rokonságát is beköltöztette. És nem jöttek egyedül – hozták a kutyáikat és macskáikat is! Eközben a saját lakásaikat bérbe adták, hogy pénzt keressenek. És Eszter? Úgy érezte magát, mint egy szálloda igazgatója. Ó, nem, még csak nem is igazgató – inkább csak a takarítónő…
És az a ház még csak nem is az övé volt. A férje az édesanyja nevére íratta, hogy Eszter válás esetén semmit se kapjon belőle. Természetesen ő volt a szakács is! Különböző ételeket kellett készítenie különböző embereknek: egyet a gyerekeknek, mást az idősebbeknek, és teljesen mást a férjének és az anyósának.
Ezen kívül még a sógornője kutyáinak is különleges ételeket kellett főznie. Egy nap az anyósa kijelentette, hogy csirkéket és malacokat kellene tartaniuk. És ki gondoskodjon róluk? Természetesen Eszter. De szerencsére a sógornője vegetáriánus volt. Nem engedte az anyjának, hogy állatokat neveljen csak azért, hogy később megegye őket.
Eszter a zöldségpiacon dolgozott. Munka után gyalog ment haza. Muszáj volt gyalogolnia. Mert a fizetését a férje elvette, és nem engedte, hogy pénzt költsön. „A nyugdíjasok naponta 15 km-t sétálnak, mi az az 5 km munka után?”
Eszter gyerekei egy külön történetet érdemelnének. Gyorsan megtanulták, hogyan kell vele úgy bánni, mint ahogy a felnőttek tették vele otthon. Már a nevén sem szólították, egyszerűen csak így hívták:
„Hé, te!” Nem mehetett az iskolába, hogy elhozza a gyerekeket, és nem vehetett részt szülői értekezleteken sem, mert „nem volt elég okos és nem nézett ki elég jól.”
És most a déli nyaralásokról. Igen, elment. De milyen szerepben? Mint gondozó az idősek számára, mint bébiszitter más gyerekeknek. Két hét a tengerparton – és egyetlen fürdés sem. Igen, ez volt az igazi pihenés…
Már egy éve, hogy Eszter elhagyta a családját. Hamarosan betölti a 40-et. Most mások gyerekeire vigyáz, de legalább fizetnek érte. A tenger mellett él, és minden reggel sirályok kiáltására ébred.
Nemrég megvette az első saját ruháját. Hosszú ideig habozott, a lelkiismerete mardosta, de aztán eszébe jutott – most már egyedül van. Nem kell többé spórolnia a férjére, az anyósára, a sógornőjére és mindenki másra…
– Nem emlékszem pontosan arra a napra, amikor egyszerűen csak „a ház asszonya” lettem. Ez észrevétlenül történt. De tökéletesen emlékszem arra a napra, amikor ismét nő lettem. Most magamért élek. Nem akarok házat és utazásokat délre. Nekem elég a bérelt lakás a tengerparton. Az életem lassan kezd visszanyerni színeit…
