**Egy este Katya a konyhában ült, telefonját pörgette.**
Férjével és barátnőjével nyaralni utaztak, de amikor reggel Katya belépett a hotelszobába, megdermedt a látványtól…
— Már megint Lénát látom Balin – sóhajtott, ahogy a barátnője óceánparti képeit nézegette. — Mikor voltunk utoljára valahol?
Ekkor becsapódott a bejárati ajtó.
— Szia, itthon vagyok! – kiáltotta Szergej.
— Szia – felelte Katya. — A vacsora a mikróban van.
Szergej a konyhába lépett, megpuszilta a felesége arcát, majd lehuppant egy székre.
— Milyen napod volt? — kérdezte, miközben megmelegítette az ételt.
— A szokásos – vont vállat Katya. — Figyelj, mi lenne, ha elmennénk valahova? Nézd, Léna már megint Balin van.
— Katya, tudod, hogy most csúcsszezon van a munkában – sóhajtott fel Szergej. — Talán jövőre…
Katya elfojtott egy újabb sóhajt. A „jövőre” már családi poénná vált. Minden alkalommal, amikor a nyaralás szóba került, Szergej kifogásokat keresett.
— Mindegy, megyek aludni – mondta, felállva az asztaltól. — Holnap korán kelek.
A hálószobába ment, egyedül hagyva a férjét vacsorázni. Az ágyban fekve azon gondolkodott, mennyire megváltozott az életük az elmúlt öt évben. Hova tűntek azok a vidám egyetemisták, akik bármikor felkaphatták a hátizsákjukat, és stoppal elindulhattak a világ bármelyik szegletébe? Mikor lettek belőlük átlagos moszkvai házaspár, akik hónapról hónapra élnek?
Másnap Katya úgy döntött, hogy kezébe veszi az irányítást. Az ebédszünetben felhívta Lénát.
— Szia, Léna! Figyelj, lenne egy kérésem.
— Szia, Katya! Mi történt?
— Egy hét múlva utazol Balira, ugye?
— Igen, és?
— Mehetek veled?
A vonal túlsó végén csend lett.
— Katya, ezt komolyan gondolod? Alig maradt idő, és ez olyan hirtelen…
— Ki kell szakadnom ebből a mókuskerékből!
Léna sóhajtott.
— Rendben, győztél. De vedd figyelembe, hogy már mindent lefoglaltam. Ha kell, neked és Szergejnek külön kell szállást keresnetek.
— Köszönöm, Léna! Te vagy a legjobb!
Este Katya vacsorával és egy üveg borral várta a férjét.
— Ünnepelünk? – lepődött meg Szergej.
— Mondhatjuk így is – mosolygott Katya. — Ülj le!
Megvárta, míg férje helyet foglal.
— Szergej, megyünk Balira!
— Tessék? Mikor? – kerekedtek el a férfi szemei.
— Egy hét múlva. Lénával egyeztettem, csatlakozunk hozzá.
— Katya, megőrültél? Nekem munka, projektek…
— Szergej, mikor voltunk utoljára együtt nyaralni? Mikor pihentünk utoljára úgy, hogy nem kellett a munkán agyalnunk?
A férfi elmosolyodott.
— Tudod mit? Igazad van. Fene egye meg a munkát, megyünk Balira!
A következő hét egy szempillantás alatt elrepült. Katya rohangált a munka, a bevásárlás és az utazási iroda között, míg Szergej próbálta lezárni az irodai teendőit. Léna segített a szervezésben.
Végre elérkezett az indulás napja. A repülőút gyorsan eltelt. Katya hol Szergej vállán szundikált, hol Lénával beszélgetett. Bali párás meleggel fogadta őket. A reptérről kilépve motorok zaja, árusok kiáltásai és egzotikus illatok keveredtek a levegőben.
— Menjünk a szállásra – mondta Léna. — Egy tengerpart közeli villát foglaltam.
A villa maga volt a paradicsom: három hálószoba, hatalmas nappali, saját medence és buja trópusi kert.
— Léna, ez mesés! – ámuldozott Katya.
— Ugye, hogy megérte? – mosolygott Léna. — Pakoljatok ki, este elmehetünk vacsorázni a partra.
A következő napok álomszerűen teltek. Napoztak a tengerparton, szigettúrákra indultak robogókkal, és végigkóstolták a helyi konyha különlegességeit. Esténként a medence mellett ülve koktélokat iszogattak.
Az ötödik reggelen Katya korán ébredt. Szergej már nem volt mellette. Biztosan úszni ment – gondolta. Felkelt, és a teraszra lépett. A nap még éppen csak a horizont fölé emelkedett. A nappaliban sem volt senki.
Amikor elhaladt Léna szobája mellett, halk neszt hallott. Ösztönösen lenyomta a kilincset – és megdermedt.
A szoba félhomályában, összefonódva, ott feküdt Szergej és Léna. Annyira elmerültek egymásban, hogy észre sem vették őt.
Katya érezte, ahogy a föld kicsúszik a lába alól. A gondolatok cikáztak a fejében: Mióta tart ez? Miért? Hogyan történhetett ez meg?
Csendben behúzta az ajtót, és reszketve lépett ki a házból. A lábai elgyengültek, szíve hevesen vert.
Cél nélkül bolyongott a parton. A könnyei némán peregtek. Nem tudta, mennyi idő telt el, amikor meghallotta a háta mögött a nevét.
— Katya! Várj!
Megfordult. Szergej futott felé, mögötte Léna sietett.
— Katya, nem úgy van, ahogy gondolod! – kezdte a férfi.
— Nem? Akkor mégis mit kellett volna gondolnom? – nevetett fel keserűen.
— Hallgass meg – próbálkozott Léna. — Nem akartuk, hogy így tudd meg.
— Hát hogyan akartátok? Amikor majd terhes leszek?
— Katya, kérlek… – nyúlt felé Szergej.
— Ne érj hozzám! – hátrált meg Katya. — Soha többé nem akarlak látni!
Sarkon fordult, és futásnak eredt. Nem tudta, hová megy, csak menekült előlük. Csak akkor állt meg, amikor a tenger megállította. Térdig gázolt a vízbe, és zokogott.
Az élete darabokra hullott. Öt év házasság, egy barátság – mind hazugság volt. Soha nem érezte magát ennyire elárulva.
Hosszú percekig nézte a végtelen óceánt, majd némán, üres tekintettel indult vissza a villába.
**Szergej és Léna a nappaliban várták.**
— Katya… — kezdte Szergej bizonytalanul.
— Mit akarsz tőlem?
— Ez volt az első alkalom, esküszöm! — tört ki Lénából. — Nem terveztük, egyszerűen csak…
— Egyszerűen csak mi? — vágott közbe Katya. — Úgy gondoltátok, ha már Balin vagytok, egy kis szórakozás belefér?
— Nem erről van szó… — szólt közbe Szergej. — Hiba volt. Egyszerűen csak túl sok koktélt ittunk tegnap…
