Én és Luca tíz évig voltunk házasok. Két lányunk volt: Emma ötéves, Teréz pedig négyéves. Úgy hittem, eleget keresek. Nem éltünk luxusban, de évente kétszer megengedhettünk magunknak egy családi nyaralást. A lányoknak volt bébiszitterük, Luca pedig otthonról keresett egy kis pluszpénzt. Mindig igyekeztem segíteni a házimunkában. Mégis, valamiért úgy tűnt, hogy számára mindez már nem jelent semmit.
Egyik nap Luca teljes nyugalommal közölte velem, hogy elmegy. Nem csak engem hagyott el, hanem a lányainkat is.
– Megtaláltam önmagamat – mondta. – Többre vágyom.
Néhány héttel később megláttam róla néhány fotót az interneten: eljegyzés egy nagyon tehetős férfival, jachtok, utazások, dizájner ruhák.
Tényleg ezért az álomért hagyott el minket?
Folyton ezen rágódtam, magyarázatot keresve. De a legnehezebb az volt, amikor a kislányaim megkérdezték:
– Apu, mikor jön vissza anya?
Nem tudtam nekik semmit válaszolni.
Eltelt két év…
Az élet ment tovább. Nehéz volt, de helytálltam. Dolgoztam, és minden szabad percemet a lányaimmal töltöttem. Ők lettek az életem értelme, a fényem.
Egy este bementem a boltba tejért, és megláttam őt.
Ott állt a pénztárnál – fáradtan, olcsó ruhákban, üres tekintettel. Már semmi sem emlékeztetett arra a Lucára, akit egykor a jachtokon láttam.
Összetalálkozott a pillantásunk.
Megdermedt, kezében néhány aprópénzzel.
– Te… – kezdte, de aztán elhallgatott.
Én nem szóltam semmit.
– Hogy vannak a lányok? – kérdezte végül halkan.
Éreztem, hogy elönt a düh. Két év csend. Se telefon, se levél.
– Jól vannak. Mert velem vannak.
Elfordította a tekintetét.
– Szeretném őket látni…
Ökölbe szorítottam a kezem.
– Két év után jutottak eszedbe?
Luca felsóhajtott, letörölt egy könnycseppet.
– Hibáztam.
Keserűen felnevettem.
– Hiba elfelejteni az esernyőt, amikor esik. Te egy másik életet választottál. A pénzt választottad, Luca. Talán mégsem csak a jachtokról és a drága ruhákról szól a boldogság?
Lehunyt szemmel felelt:
– Otthagyott. Abban a pillanatban, amikor már nem voltam hasznára. Most nincs semmim. Se pénzem, se otthonom.
A karcsú ujjaira néztem – már nem viselt gyűrűt.
– És mi van a lányaimmal? Két év kellett, hogy eszedbe jusson, léteznek?
Zokogni kezdett.
– Tudom, hogy nem tehetem semmissé, ami történt. De kérlek… legalább hadd lássam őket.
Mély lélegzetet vettem.
– Nem emlékeznek rád, Luca. Abbahagyták a kérdezősködést, hogy mikor jössz vissza.
Még jobban elsírta magát.
– Nem kérek második esélyt magamnak… de ők a gyerekeim…
Ránéztem. Az a nő, aki előttem állt, már nem az a Luca volt, aki otthagyott minket a pénzért. Teljesen összetörtnek tűnt.
– Átgondolom. De az én feltételeimmel.
Fölemelte a fejét, és láttam, hogy egy kis remény csillant a szemében.
– Köszönöm…
Megfordultam, és otthagytam őt az idegen arcok között.
Nem tudom, valaha meg fogok-e bocsátani neki.
De egyet tudtam: Emma és Teréz megérdemlik a legjobbat.
