— Tudja, hogy a férje szeretőt tart?
— És ön tudja, hogy neki van felesége? — válaszoltam játékosan.
— Mi?! — hangzott a döbbent hang a telefonban. — Én nem vagyok az!
— Nos, én sem!
— Akkor ki az? — kérdezte a hang zavartan.
— Egy kalapos ló, — szándékosan elferdítettem a mondatot, majd letettem a telefont.
Nem volt férjem, de rossz kedvem volt, így miért is ne szórakoztathatnám magam egy kicsit? A telefon néhány órával később ismét megcsörrent.
— Igen, tudok a szeretőről, — feleltem nyugodtan az aggódó hangra, miközben csirkemellet szeleteltem.
— Honnan tudja?! — a hang ismét teljesen zavartnak tűnt.
— Ön nagyon határozatlan, kedves szerető, — dorgáltam meg, miközben paradicsomszószt öntöttem a húsra.
— Mit csinál? — a nő a vonal másik végén teljesen elveszettnek tűnt.
— Combcsontot eszem.
— Kinek a combcsontját?!
— Az előző szeretőét.
A beszélgetés hirtelen megszakadt. Hangosan felnevettem, és élvezettel megettem a csirkecombot és a szárnyat, miközben feketeribizli-teát kortyolgattam.
Ezúttal a „szerető” nem hagyott sokáig várni—csak addig, amíg az utolsó korty teámat megittam.
— Hazudott nekem, — vádolt meg a hang a telefonban.
— Üdv újra, szeretőm.
— Miért nem sír? — rövid szünet után folytatta a hang.
— Miért kellene sírnom?
— Egy igazi feleségnek sírnia kellene! — a hang megdöbbentnek tűnt.
— De én nem vagyok igazi feleség. Egy férfival kevesebb—egy nővel könnyebb.
— Szóval elengedi őt? — a nő ismét elhallgatott.
— Talán fogva tartom?
— Asszonyom, ne zavarjon össze! — fakadt ki a hang. — Szóval elengedi, vagy nem?
— Vigye csak, — széles mozdulatot tettem. — És vigye magával Viktort, Veronikát, Vilmost és Virágot is.
— Kik ők? — a szerető teljesen össze volt zavarodva.
— Két gyerek, egy papagáj, akit Viharnak hívnak, és egy macska, akit Virágnak neveztem el. Találja ki, hol van a macska! — Alig bírtam visszatartani a nevetésemet.
— De… miért kezdődik minden név „V” betűvel? — kérdezte óvatosan.
— Inkább „A”-val kezdődjenek? — nem tudtam ellenállni a poénnak.
— Ez akkor is furcsa.
— Semmi furcsa nincs benne. A férjem így döntött. Azt mondta: „Az én házamban minden ‘V’-vel fog kezdődni.”
— De ön Lilla névre hallgat! — kiáltott fel a szerető döbbenten.
— Pontosan, — nevettem fel. Én, aki valójában Réka voltam. — Tudja, hogy hívott engem? — csigáztam fel a kíváncsiságát.
— Hogyan? — kérdezte izgatottan a hang.
Végiggondoltam a „V” betűs neveket, majd színpadiasan felkiáltottam:
— Vilhelmina!
— Engem „kis verebecskémnek” nevezett, — vallotta be a szerető zavartan.
Ekkor már nem tudtam visszatartani—kitört belőlem a nevetés. A rossz kedvem teljesen elszállt. Örültem, hogy nem vagyok férjnél, és nem kell komolyan vennem az ilyen beszélgetéseket.
A „szerető” éjfélkor újra hívott:
— Tudja mit, — mondta pimaszul, — ha ön ennyire alkalmatlan feleség, akkor vigye vissza az alkalmatlan férjét is. Önök tökéletes párt alkotnak! — kiáltotta, majd letette a telefont.
Később észrevettem, hogy letiltott.
Így hát véletlenül megmentettem egy házasságot egy szombat este. Remélem, a feleség értékelte.
