Soha nem felejtem el azt a napot.
Már késő este volt, amikor Eszter magára kapta a kabátját, megcsókolt az arcomon, és azt mondta:
— Gyors leszek, csak pelenkáért megyek.
A lányunk, Lili, akkor még nagyon kicsi volt, és mi egyszerű, nyugodt életet éltünk. Eszter gondoskodó édesanya volt, szerető feleség. Semmi sem utalt arra, hogy tragédia következik.
Elment… és soha nem tért vissza.
Vártam egy órát, majd kettőt, aztán egész éjszaka. Felhívtam a kórházakat, a rendőrséget, az összes ismerősünket. Az autóját három nappal később találták meg – elhagyatva egy szupermarket parkolójában. Nem voltak erőszakra utaló jelek, sem egy üzenet, semmi. Egyszerűen eltűnt.
A rendőrség soha nem talált semmilyen nyomot. Egyesek azt hitték, hogy önként távozott, mások azt gondolták, hogy bűncselekmény áldozata lett. Én pedig… nem tudtam, miben higgyek.
Eltelt 15 év.
Megtanultam Eszter nélkül élni. Lili felnőtt, gyönyörű fiatal nő lett belőle, de soha nem hagyta abba, hogy kérdezősködjön az anyjáról.
— Szerinted még él? – kérdezte néha.
Nem tudtam, mit mondjak neki.
Aztán a múlt héten megláttam őt.
Egyszerűen ott állt a szupermarket polcai között.
Megdermedtem.
Alig változott meg – ugyanaz a haja, csak néhány ősz tincs, ugyanazok a szemek… De volt benne valami más.
Amikor meglátott, megremegett a keze – majdnem elejtette a gyümölcslé dobozát.
És az első dolog, amit mondott:
— Meg kell bocsátanod nekem.
Ezernyi kérdés tombolt a fejemben.
— Megbocsátani?! Eltűntél, egyetlen szó nélkül hagytál magamra egy kisgyerekkel! Hol voltál?
Eszter lehunyta a szemét, és mély levegőt vett.
— Kérlek, hallgass meg.
Csak álltam és hallgattam.
Elővette a telefonját, gyorsan keresett valamit, és megmutatott egy fényképet.
A képernyőn – ő, egy kórházi ágyon fekve. Sápadtan, vékony csövekkel a karjában.
Éreztem, hogy minden bennem felfordul.
— Mi…?
— Nem hagytalak el. Elraboltak.
Elkezdte mesélni.
Azon az éjszakán, amikor elment pelenkáért, egy férfi lépett hozzá. Mosolygott, útbaigazítást kért. Aztán… minden elsötétült.
Egy ismeretlen helyen ébredt – egy kis szobában, ablakok nélkül, egyetlen halvány villanykörte lógott a plafonról.
Nem tudta, miért tartják ott. Nem tudta, mit akarnak tőle. Próbált elmenekülni, de hiába. Az egyetlen dolog, ami nem engedte, hogy megőrüljön, az a gondolat volt Liliről.
— Minden nap rátok gondoltam. Hogy hogyan tanítod járni, hogyan nő fel…
Becsuktam a szemem. Nem tudtam eldönteni, mi a rosszabb – elveszíteni őt, vagy rájönni, hogy mindezek az évek alatt ott volt… fogságban.
— Hogyan menekültél meg? – kérdeztem végül.
Eszter összeszorította az ajkát.
— Egy nap kevesebben voltak. Valaki segített megszöknöm. Elvittek a kórházba. Hosszú ideig tartott a felépülésem. Azt hittem, soha nem tudok visszatérni… hogy már nem vagytok itt.
— Miért nem kerestél minket?
Felsóhajtott.
— Féltem. Féltem, hogy gyűlölni fogsz. Féltem, hogy Lili nem akar majd látni.
Ott álltunk a tésztás polcok között, és köztünk 15 év fájdalom feszült.
— Hol laksz most? – kérdeztem halkan.
— Egy női menhelyen, – elfordította a tekintetét. – Nincs senkim… csak ti.
Mély levegőt vettem.
— Lili-nek tudnia kell.
Amikor Lili meglátta őt, mozdulatlanná dermedt.
Néhány másodperc telt el… majd az anyja karjaiba vetette magát.
Mindketten sírtak.
Néztem őket, és rájöttem: soha nem fogjuk visszakapni ezt a 15 évet.
De talán, csak talán, újrakezdhetjük.
És ez volt az egyetlen helyes döntés.
