Minden este Mihály az ablaknál ül, és nézi, ahogy a nap eltűnik a horizont mögött. Ez szertartássá, szokássá vált, amely nélkül már el sem tudja képzelni a napjait. Valaha ez az ő közös helyük volt – ő és Anna, az ő szerelme, az ő fénye.
Fiatalkorukban találkoztak, amikor még nem tudták, hogy az élet tele van meglepetésekkel, nehézségekkel és örömökkel. Szerelmük olyan őszinte és mély volt, hogy úgy tűnt, sem az idő, sem a távolság nem választhatja el őket soha.
De az idő múlt, és az évek próbákat hoztak. Együtt mindent átéltek: örömöket és bánatokat, gyermekeik születését, otthonuk felépítését, és álmatlan éjszakákat, amelyeket a jövő miatti aggodalom töltött meg. Idővel többé váltak, mint férj és feleség – életre szóló társakká váltak, barátokká, akik minden apró örömöt és nehéz napot megosztottak egymással.
Néhány hónappal ezelőtt Mihály elvesztette őt. Amikor Anna elment, Mihály világa elsötétült. Nem sírt – egyszerűen megkövült, elzárta az érzéseit, mert tudta, hogy Anna nem akarná őt összetörtnek látni.
Azóta a szíve üres, és minden este itt ül, kedvenc helyükön az ablak mellett, és rá emlékezik.
Mindig szerettek együtt naplementét nézni. Anna gyakran mondta, hogy a lemenő nap utolsó sugarai valami különlegeset hordoznak – mintha a nap búcsúdalát énekelnék. És most Mihály ugyanazon a helyen ül, csendben figyeli, ahogy a nap lassan eltűnik a horizont mögött.
Úgy érzi, mintha minden egyes naplementével újra búcsút venne tőle, és hagyná, hogy egy kicsit távolabb kerüljön.
Néha úgy hallja, mintha a hangját hallaná – egy halk suttogást, mintha még mindig mellette lenne, mintha csak kiment volna a kertbe, és bármelyik pillanatban visszatérne. Egy halvány mosoly jelenik meg az arcán, amikor felidézi Anna nevetését, kedves, szelíd szemeit, és gondoskodó kezeit, amelyek egész életében melegséget és vigaszt nyújtottak neki.
Gondolataiban beszélget vele, elmeséli neki, hogyan telt a napja, még ha minden nap ugyanolyan üres is, mint az előző – nélküle.
Gyermekei néha meglátogatják. Ételcsomagokat hoznak, megkérdezik, hogy van, és próbálják felvidítani. Mihály azonban tudja, hogy az életük tele van elfoglaltsággal, saját családjukkal és kötelességeikkel. Nem hibáztatja őket. Hiszen ő is fiatal volt egyszer, és ő is elhagyta a szüleit, hogy saját életet építsen.
Most azonban az egyedüllétet mélyebben érzi, mint valaha.
Minden reggel azzal a reménnyel ébred, hogy látni fogja Annát az álmaiban, akár csak egy pillanatra is. És minden este újra elbúcsúzik tőle, csendes reménnyel, hogy a holnap talán békét hoz. Nem fél a haláltól. Tudja, hogy egy nap, előbb vagy utóbb, újra találkoznak valahol a horizonton túl.
Ez a gondolat tartja életben, ad neki erőt, és segít neki várni – nem kétségbeeséssel, hanem csendes, meleg bánattal.
Ez az este, akárcsak az előzőek, tele van csenddel és emlékekkel. A lemenő nap lágy fénye meleg, szelíd árnyalatokba festi az eget, és hirtelen újra érzi a jelenlétét.
Úgy tűnik, mintha hallaná a hangját, a szavakat, amelyeket mindig mondott neki: „Mindig veled vagyok.” És mélyen a szívében tudja, hogy ez igaz.
Minden nappal közelebb érzi magát ahhoz a pillanathoz, amikor újra együtt lehetnek. És bár a veszteség fájdalma továbbra is vele marad, vigaszt talál ezekben a csendes búcsúkban.
Kész várni, ameddig csak kell, mert hisz benne, hogy egy nap a lelkük újra egyesül.
