Amikor Gábor hazaért a munkából, Annát a konyhában találta, ahol éppen vacsorát készített. Egy nehéz beszélgetés állt előtte, amelyet így kezdett:
„Fontos dolgot kell mondanom neked.”
Anna nem válaszolt, de Gábor észrevette a feszültséget és a szomorúságot a szemében.
Nem tudva, hogyan kezdje, egyenesen kimondta, hogy válni akar.
Anna nyugodtan reagált, nem mutatott sem haragot, sem meglepetést. Csak egyetlen kérdést tett fel:
„Miért?”
Gábor kerülte a választ. Valójában nem akarta elmagyarázni, miért romlott meg a házasságuk. Mit mondhatott volna? Hogy már nem szereti, hogy rég elvesztette az érdeklődést iránta, és most valaki más iránt érez valamit?
Szó nélkül bement a hálószobába. Nem bírta hallgatni Anna sírását a konyhában.
Másnap reggel, bűntudattól gyötörve, átadta neki a válási papírokat, amelyekben a házat és az autót is Annára hagyta.
Anna összetépte a papírokat, és halkan azt mondta:
„Semmit sem akarok tőled,” majd ismét sírva fakadt.
Gábor érezte, hogy rosszat tesz, de Anna, akivel annyi évet eltöltött, hirtelen teljesen idegen lett számára.
Sajnálta őt, de csak arra tudott gondolni, hogy minél hamarabb elkezdhesse az új életét egy másik nővel.
Aznap este Gábor későn ért haza, nem vacsorázott, és rögtön lefeküdt aludni. Anna, mint mindig, az asztalnál ült és valamit írt.
Az éjszaka közepén felébredt, és látta, hogy Anna még mindig az íróasztalnál ül. Nem érdekelte, mit csinál. Jelenléte nem váltott ki belőle semmilyen érzelmet.
Reggel Anna átnyújtott neki néhány papírt.
„Ezek a válás feltételei,” mondta.
„Milyen feltételek?” – kérdezte Gábor kelletlenül.
Anna elmagyarázta:
„Azt szeretném, ha egy hónapig elhalasztanánk a válási papírok benyújtását. A fiunk vizsgákra készül, és nem akarom, hogy emiatt idegeskedjen. Fenn kell tartanunk a család látszatát.”
Gábor beleegyezett.
„És mi a második feltétel?” – kérdezte.
„Minden nap az öledben viszel ki a hálószobából a bejárati ajtóig.”
„Micsoda ostobaság ez?” – fakadt ki.
„Csak azt szeretném, ha lenne egy utolsó szép hagyományunk,” válaszolta Anna nyugodtan.
Gábor nem tiltakozott.
Másnap kelletlenül teljesítette Anna kérését. Butaságnak tűnt számára, de a fiuk örömmel tapsolt, Anna pedig mosolyogva a vállára hajtotta a fejét.
Minden egyes nappal ez a „hagyomány” egyre kevésbé tűnt kínosnak. Gábor kezdte észrevenni azokat a tulajdonságokat Annában, amelyeket egykor szeretett. Látta a fáradtságát, az öregedő, de még mindig szép arcát.
A negyedik napon hirtelen arra gondolt, milyen sokat tett Anna a családjukért.
„És én? Hogyan háláltam meg neki?” – gondolta, miközben bűntudat töltötte el.
Minden egyes nap Anna könnyebbnek tűnt. Egyik alkalommal látta, ahogy a szekrénynél áll, és a ruháit nézegeti.
„Az összes ruhám túl nagy rám,” mondta szomorúan.
Gábor hirtelen éles bűntudatot érzett.
Rájött, mennyire megváltozott a felesége. Soványsága, szomorúsága – minden arra utalt, hogy boldogtalan.
A hónap utolsó napján Gábor döntést hozott.
Elment a másik nőhöz, és azt mondta:
„A feleségemmel maradok. Egyszerűen elfelejtettük, milyen fontosak vagyunk egymás számára.”
Amikor elhagyta a másik nő lakását, betért egy virágboltba, vett egy szép csokrot, és írt egy üzenetet:
„Számomra a boldogság azt jelenti, hogy a karomban tartalak, amíg világ a világ.”
Amikor hazaért, Anna az ágyban feküdt. Már nem élt.
Később Gábor megtudta, hogy a felesége hosszú ideje küzdött egy betegséggel. Eltitkolta, hogy a fiuk szemében megőrizze a boldog család képét.
Ült az üres házban, és ürességet érzett. Most már megértette: a szeretet soha nem tűnik el, ha törődünk vele.
