Ezen a hideg őszi éjszakán már nem érezte sem a kezét, sem a lábát. Könnyű hó lassan belepte a vállát, a jeges szél pedig áthatolt az elnyűtt, régi kabátján. Nem tudta, mennyi idő telt el azóta, hogy a fia, akivel több mint negyven évig osztozott ezen a házon, becsapta előtte az ajtót.
— Anna és énnek nincs elég helyünk, és rólad gondoskodni óriási felelősség. Megérted, apa? — mondta a fia, kerülve apja tekintetét.
— Megértem, — válaszolta halkan az idős ember, bár belül minden fájdalomtól kiáltott. Nem értette. Nem tudta elhinni, hogy a saját fia, akit felnevelt, és akinek élete legjobb éveit adta, ilyet mondhatott.
Az a nap, amikor elhagyta otthonát, örökre az emlékezetében maradt. Egy régi táska néhány holmival, szégyentől lehajtott ősz fej és visszatartott könnyek. Nem tudta, hová menjen. A szomszédok elfordították a tekintetüket, és a legjobban attól félt, hogy idősek otthonába kell mennie. A város annyira idegennek és hidegnek tűnt.
Egy régi parkpadon ülve a feleségére gondolt. Arra, hogyan építették fel együtt ezt a házat, hogyan nevelték fel a fiukat, és hogyan álmodoztak a jövőről. Mindig azt mondta:
— Ha megöregszünk, majd együtt ülünk a kandallónál, és felidézzük a fiatalságunkat.
De ő már nem volt ott. Két évvel korábban meghalt, és azóta a fia és a menye teherré vált néztek rá.
Lehunyta a szemét, és érezte, ahogy a teste fokozatosan zsibbadni kezd. A lélegzete lassúvá vált, a gondolatai összekuszálódtak. „Így néz ki a halál?” — suhant át az agyán. És hirtelen… egy gyengéd, meleg érintés az arcán megmozdította. Lassan kinyitotta a szemét, és megdermedt.
Előtte egy öreg kóbor kutya ült, akit évek óta etetett a háza közelében. Hűséges, jóságos szemei aggódva néztek rá. Megnyalta a kezét, halkan nyüszítve, mintha kérte volna, hogy álljon fel.
— Eljöttél, öreg lány? — suttogta gyenge mosollyal.
A kutya tovább csóválta a farkát, és elkezdett a megdermedt lábához dörgölőzni, mintha fel akarná melegíteni. A melegétől könnyek csordultak le az idős ember arcán. Senki más nem emlékezett rá. Senki, csak ez a kóbor kutya.
Lassan, nehezen, a padra támaszkodva felállt. A kutya mellette lépkedett, hátra-hátrapillantva, mintha azt mondaná: „Gyere velem.”
— Hová megyünk, kislány? — kérdezte keserűséggel a hangjában.
A kutya vidáman csóválta a farkát, és az üres utcákon át vezette őt. Néhány perc múlva elértek egy régi, elhagyatott fészerhez, amely valaha raktárként szolgált. A kutya óvatosan nyüszített, és az orrával meglökte az ajtót.
Bent volt egy kis szalma, a levegőben nedvesség szaga terjengett, de ez is jobb volt, mint a semmi. Az idős ember leült a földre, a falnak támaszkodott, magához húzta a kutyát, és megsimogatta a koszos, de ismerős bundáját.
— Köszönöm, — suttogta, — legalább te nem hagytál el…
Becsukta a szemét, érezve az állat melegét, amely hozzásimult. A múlt lassan elhalványult az emlékezetében, csak egy halvány remény maradt, hogy talán Isten még látja őt, és nem hagyta el.
Másnap reggel egy járókelő talált rá az elhagyott fészer verandáján remegő idős emberre és a hűséges kutyára, aki egész éjjel a testével melegítette őt. A járókelő mentőt hívott, és az idős embert kórházba szállították. Amikor magához tért, az első kérdése ez volt:
— Hol van a kutyám?
A nővér mosolygott:
— Az ajtónál vár rád. Egy lépést sem tett távolabb.
Azon a napon az idős ember megértette, hogy az igazi hűség nem a vérkötelékektől függ. Néha még a legközelebbi emberek is cserbenhagyhatnak, míg azok, akiket idegeneknek tartottál, a leghűségesebb barátoknak bizonyulnak.
Soha többé nem tért vissza a házába. A fia és a menye röviddel az eset után eladták azt. Az idős ember egy otthonban talált menedéket, ahol gondoskodtak róla. De a legfontosabb az volt, hogy a hűséges kutyája, aki azon a hideg éjszakán eljött hozzá, amikor kész volt elhagyni ezt a világot, örökké mellette maradt.
