Jelenleg a nagymamám, Erzsébet, 80 éves, és az elmúlt húsz év során szinte teljesen megszakította a kapcsolatot a családjával. Nem ünnepli velük a jeles alkalmakat, és még a telefonszámukat sem tartja meg a készülékében. Sokáig azt gondoltam, hogy valamilyen régi konfliktus állhat a háttérben, de amikor végre elmondta az igazságot, rájöttem, hogy teljesen érthető az álláspontja.
Már régóta követ egy olyan életszemléletet, amely szerint nem szabad túl szoros kapcsolatot ápolni a családtagokkal. Ezt az életkorral járó változásokkal magyarázza: az emberek jelentősen megváltoznak, ahogy idősebbé válnak. A fiatalos maximalizmus és a tökéletességre való törekvés elhalványul, helyette egy érettebb, bölcsebb szemlélet alakul ki az élet történései iránt.
Ahogy idősödnek, az emberek egyre inkább vágynak a csendre és a belső békére. Kezdik megérteni, hogy az idő véges, ezért minden egyes pillanatot nagyra értékelnek, amit magukra és azokra fordíthatnak, akik igazán fontosak számukra.
Az idősek számára a kommunikáció is új értelmet nyer. Nem szeretnék folyton hallgatni, hogy mit rontottak el, vagy milyen hibákat követnek el, hanem inkább megosztanák tapasztalataikat, tanácsaikat és élettapasztalatukat.
Bár a szeretteikkel való kapcsolattartás lehetne a boldogság forrása, a generációs különbségek miatt gyakran alakulnak ki félreértések. Az idősebbek és a fiatalabbak nem mindig tudnak közös nevezőre jutni, és sok esetben egyik fél sem hajlandó engedni a saját igazából. Ez pedig elkerülhetetlenül konfliktusokhoz, sőt eltávolodáshoz vezet.
Éppen ezért sok idős ember tudatosan kerüli a szükségtelen beszélgetéseket. Nem azért, mert magányra vágynak, hanem mert csendet és nyugalmat szeretnének.
A zajos viták és a folyamatos feszültség számukra csupán időpazarlás, így sokkal egyszerűbb számukra távol maradni a családi bonyodalmaktól. Azok, akik békés, kiegyensúlyozott öregkort szeretnének, gyakran úgy döntenek, hogy visszavonulnak a saját kis világukba.
Az idősebbek különösen nagyra értékelik a saját terüket, és csak olyan embereket engednek magukhoz közel, akiket igazán fontosnak tartanak. Ezáltal képesek megőrizni a belső harmóniájukat.
Egy ismert író, György, is megfogalmazta már ezt a gondolatot: a bölcs emberek időskorukra visszavonulnak, hogy megóvják magukat a külső zajoktól, és kizárólag arra figyeljenek, ami igazán számít számukra.
Ugyanakkor a magányos öregség egyfajta felkészülés lehet az élet végső szakaszára is. A pszichológusok szerint azonban fontos, hogy ne szakítsák meg teljesen a kapcsolataikat, hogy legyen valaki, akivel megoszthatják a félelmeiket és aggodalmaikat.
Ti mit gondoltok minderről?
