Az este tökéletesen alakult – pontosan úgy, ahogy terveztem: gyertyafény, bor és az ígéret, hogy mélyebb kapcsolatot építünk. Ám amikor a kolléganőm berontott az ajtón a gyerekeivel együtt, az este olyan katasztrófába torkollott, amire álmomban sem számítottam – és egy olyan igazságra derült fény, amelyre semmiképp sem voltam felkészülve.
Ez volt a harmadik randim Susannel, amitől azt reméltem, hogy végre megpecsételi a kapcsolatunkat. A Tinderen ismerkedtünk meg – a profilja tökéletesen elegyítette a szellemes humort és az önmagától értetődő szépséget. Két nagyszerű randi és egy álomszerű séta után a parkban készen álltam, hogy szintet lépjünk.
Aznap este egy hangulatos, eldugott olasz éttermet választottam, messze a nyüzsgő tömegtől. Ideális helyszín volt a gyertyafényes vacsorához, mély beszélgetésekhez és egy üveg bor mellett töltött időhöz.
Susan egy sötétkék ruhában érkezett, amely tökéletesen kiemelte az alakját, haja lágyan omlott a vállára. Amikor rám mosolygott, csak annyit gondoltam: *Ez most tényleg működhet.*
A pincér épp letette az asztalra a friss kenyérkosarat, amikor az ajtó hirtelen kivágódott. Először nem törődtem vele, de aztán meghallottam egy ismerős hangot.
– Ó, szia, Rob! Nem is gondoltam, hogy itt találkozunk! – harsogta Linda, a kolléganőm, élénk, virágos ruhájában. Az összképet azonban nem az öltözéke zavarta meg igazán, hanem a három gyereke, akik csatakosan és hangosan kapaszkodtak belé.
– Linda? – hebegtem, miközben épp egy kenyérpálcikáért nyúltam. Szavaim elhaltak, ahogy közelebb lépett az asztalhoz.
Susan zavartan nézett rám, majd Lindára. – Egy barátod? – kérdezte, óvatos hangsúllyal.
– Kolléga – pontosítottam, miközben erőltetett mosolyt villantottam. Linda ekkor már a gyerekeit az asztalnál lévő székekbe ültette.
– Ma este teltház van – jelentette ki könnyedén, és közben megkaparintott egy kenyérpálcikát. – Gondoltam, csatlakozunk hozzátok. Nem baj, ugye?
Dehogyisnem baj. Nagyon is baj.
Linda mindig is rejtélyes személyiség volt. Egyedülálló anya, három gyerekkel – két zátonyra futott kapcsolat után. Egyszerre volt elbűvölő és megfélemlítő.
Az irodában mindig magára vonta a figyelmet éles eszével és lenyűgöző kisugárzásával, bár mindenkit tisztes távolban tartott. Csodáltam a kitartását, a gyerekei iránti elkötelezettségét és azt, ahogy a káoszt képes volt elegánsan kezelni.
De ez az elismerés mindig távolról történt – szigorúan szakmai szinten. Egy olyan nő, mint Linda? Teljesen elérhetetlen számomra.
Most viszont, ahogy leült mellém a gyerekeivel, már nem sugárzott tiszteletet parancsoló aurát. Sokkal inkább nyomasztó volt.
– Linda, mit csinálsz itt? – kérdeztem alig hallhatóan, miközben pillantásom Susant kereste, aki már láthatóan ingerült volt.
– Ne butáskodj – mondta Linda könnyedén, és a kezét az enyémre tette. Azonnal elhúztam. – Megígérted, hogy vigyázol a gyerekekre ma este, erre itt vacsorázol… vele? – mutatott Susan felé, mintha ő lett volna a hívatlan vendég.
Susan szeme elkerekedett. – Elnézést, mit mondott? – kérdezte élesen.
Linda egyáltalán nem jött zavarba. – Nem akartam tönkretenni a randitokat, Susan. De jobb, ha tudod, milyen emberrel találkozol. Hónapok óta hitegetett engem – és a gyerekeket.
Lélegzetem elakadt. – Mi? Linda, hagyd ezt abba! – sziszegtem, miközben körülnéztem. A többi vendég már elkezdett minket figyelni.
Susan felkapta a táskáját. – Magatoknak van mit megbeszélni – jelentette ki, és villámokat szóró tekintettel nézett rám, mintha valami mocskos folt lennék a cipőjén. Azzal sarkon fordult, és kiviharzott.
Felálltam, hogy utána menjek, de Linda legkisebb gyermeke, egy cuki kislány, a lábamra csimpaszkodott.
Az étterem elcsendesedett.
Lindára néztem, és alig kontrollált hangon megszólaltam: – Mit művelsz? Tönkretetted az estém!
Ő meg sem rezdült. Kényelmesen hátradőlt, miközben a kislány boldogan rágcsálta a kenyérpálcikát. – Köszönetet mondhatnál nekem.
– Köszönetet? – ismételtem döbbenten. – Miért, hogy nyilvánosan megaláztál?
Linda nyugodtan elővette a telefonját, és lassan elkezdett görgetni. – Nem. Hogy megmentettelek.
– Megmentettél? – néztem rá, mintha teljesen elvesztette volna az eszét.
Felém fordította a telefont, egy képet mutatva. – Felismered ezt?
Összehúztam a szemem, hogy jobban lássam. Homályos fotó volt, de az arcot nem lehetett nem felismerni. – Ez… Susan. Miért mutatod ezt?
– Ez – mondta Linda, miközben ráközelített a képre – egy körözési fotó.
A szavai lassan értek el hozzám. – Egy körözési fotó?
Linda bólintott, komoly kifejezéssel az arcán. – A bátyám rendőr. Tegnap este beugrottam hozzá az őrsre néhány papírt leadni. Ott láttam az arcát a körözési listán. Susan körözött csalás miatt.
– Csalás? – visszhangoztam, miközben az agyam kétségbeesetten próbált lépést tartani az eseményekkel.
– Igen – bólintott Linda. – Férfiakat vert át.
Belekezdett a kapcsolatokba, elnyerte a bizalmukat, majd több ezer dollárral rövidítette meg őket. Nem állt össze a kép, míg meg nem láttam azt a képet, amit az Instagramra posztoltál a randitok előtt. Felhívtam a bátyámat, és… nos, itt vagyunk. Valószínűleg éppen most tartóztatják le.
Mintha meginogott volna a világ körülöttem, vagy talán csak én vesztettem el az egyensúlyomat. – Ez most egy vicc?
– Nem – mondta, hangja már szelídebbé vált. – Nézd, Rob, tudom, hogy ez… sok volt. De nem nézhettem tétlenül, hogy kihasználjon téged. Te jó ember vagy. Nem érdemelted meg.
Egy pillanatig képtelen voltam megszólalni. A harag lassan elpárolgott belőlem, helyét valami más vette át – hitetlenkedés, zavarodottság, talán még hálát is éreztem. – Miért nem egyszerűen csak elmondtad? Miért kellett ez az egész cirkusz?
Linda sóhajtott, tekintete gyermekeire villant. – Próbáltalak hívni a randid előtt, de nem vetted fel. Amikor megláttalak itt, bepánikoltam. Nem akartam, hogy Susan meglépjen. Úgy cselekedtem, ahogy a legjobbnak láttam.
Hátradőltem, és a halántékomat dörzsöltem, miközben szavai súlya lassan leülepedett bennem. – Szóval… azt mondod, hogy Susan…
– Már a múlté – fejezte be Linda határozottan. – És szívesen.
Ránéztem, miközben érzelmeim kavargása szinte kézzelfoghatóvá vált. Ha igazat mondott, akkor talán tényleg megmentett egy katasztrófától. De az, ahogy ezt tette? Nem voltam benne biztos, hogy meg tudok neki bocsátani.
A felismerés, mint egy gyorsvonat, úgy csapott belém. Susan – a bájos, szellemes, gyönyörű Susan – egy szélhámos volt. Linda pedig, a gyerekeivel és a kaotikus közbelépésével, éppen megmentett attól, hogy egyenes úton sétáljak a csapdába.
Az asztalnál csend telepedett ránk, a levegő megtelt ki nem mondott feszültséggel. Egy ideig képtelen voltam ránézni Lindára. Az agyam örvénylő káoszban kavargott – hála, zavar, szégyen és valami megmagyarázhatatlan érzés, amit nem tudtam hová tenni.
Ekkor Linda legidősebb gyereke törte meg a csendet, miközben a lábait rugdalta az asztal alatt. – Akkor most pizzát eszünk, vagy mi?
Nem tehettem mást – elnevettem magam. Egy igazi, önfeledt nevetés szaladt ki belőlem, ami mintha eloszlatta volna a feszültséget.
Linda elmosolyodott, majd hátradőlt a székében. – Tudod, Rob, most már igazán megköszönhetnéd nekem.
Megráztam a fejem, félig mulatva, félig bosszankodva. – Hihetetlen vagy.
Megvonta a vállát. – És mégis, itt vagy. Nem húztak le az életmegtakarításoddal.
Ahogy ránéztem – fáradtan, de mégis sugárzóan, miközben a gyerekei minden szaván csüngtek –, éreztem, hogy valami megváltozik bennem. Linda nem csupán a bátor, őrjítő nő volt, aki tönkretette az estém. Sokkal több volt annál. Megmentett ma este, de ennél is fontosabb: megmutatta, amit eddig nem láttam.
– Linda – kezdtem, meglepően határozott hangon –, meghívhatlak titeket vacsorára? Mindannyiótokat.
Meglepetten pislogott. – Vacsorára? Ez után az egész után?
– Igen – bólintottam, a gyerekekre pillantva. – Úgy érzem, kiérdemeltétek. És őszintén? Jól jönne a társaság.
A legidősebb gyerek felkiáltott: – Én pizzát akarok!
Linda fürkészve nézett rám, majd az arckifejezése lassan ellágyult. Ekkor elmosolyodott – egy őszinte, szívből jövő mosollyal, ami megmozdított valamit a mellkasomban. – Rendben, Rob. De csak ha a desszertet is te állod.
– Áll az alku – mondtam mosolyogva.
Két évvel később Linda és én még mindig együtt vagyunk. Örökbe fogadtam a gyerekeit, és minden nap emlékeztetnek rá, mit jelent szeretni és szeretve lenni.
És Linda? Még mindig ragaszkodik hozzá, hogy hálás legyek neki azért az estéért.
És én mindenegyes nap meg is teszem.
