Alice gyanakodni kezdett, hogy a fiú, aki gyakran elvitte a maradékokat az étterméből, titkol valamit, ezért egy nap úgy döntött, követi őt. Amit azonban útközben felfedezett, teljesen megdöbbentette.
– Ma szerencséd van, kölyök. Rengeteg maradékunk van, és mindent hazavihetsz – mondta Steve, az étterem főszakácsa, aki rendszeresen összekészítette a maradékokat Christophernek, annak a kisfiúnak, aki gyakran betért az étterembe ennivalóért.
– Tényleg? Annyi van, hogy még a barátaimmal is meg tudom osztani? – Christopher szeme felcsillant.
– Igen, Chris – válaszolta Steve széles mosollyal. – Csak várj itt, hozom a csomagokat.
Christopher boldogan vette át az ételcsomagokat. Hatalmas mosollyal köszönte meg, integetett búcsúzóul, és vidáman elsétált.
Alice viszont nem is sejtette, hogy ez gyakori gyakorlat az éttermében, amíg egy este meg nem látta, ahogy Christopher távozik. Azonban nem volt meggyőződve arról, hogy a fiú tényleg azért viszi el a maradékot, hogy ne éhezzen.
„Ki kell derítenem, mi történik ezzel a gyerekkel. Végül is nem úgy néz ki, mint aki hajléktalan” – gondolta magában, miközben figyelte, ahogy a fiú elsétál.
A következő napokban várta, hogy a fiú újra megjelenjen, és amikor harmadszor jött, személyesen szólította meg az étteremben.
– Szia! A maradékért jöttél? – kérdezte kedvesen.
– Igen! – válaszolta Chris vidáman. – Tudna szólni a szakácsnak? Biztosan félretette nekem a csomagokat.
Alice melegen elmosolyodott. – Nos, erre semmi szükség. Friss ételt készítettem neked, hogy ne maradékot kelljen enned. Egyébként hogy hívnak?
– Ez igazán kedves Öntől, köszönöm – felelte Christopher. – A teljes nevem Christopher, de szólítson Chrisnek.
– Miért nem eszel otthon, Chris? Beteg az anyukád? – kérdezte Alice.
Christopher arca megváltozott. – Nos, igazából egy árvaházban lakom, és ott nem adnak rendesen enni. Mindig, amikor idejövök, az alkalmazottai segítenek nekem. Nagyon hálás vagyok ezért. De most mennem kell – mondta, majd sietve távozott.
Alice továbbra is gyanította, hogy a fiú titkol valamit. Aznap úgy döntött, követi őt. És amit látott, az teljesen megdöbbentette.
Chris nem egy árvaházhoz ment, hanem egy házhoz, ahol letette az ételcsomagot a tornácon, majd elszaladt. Hamarosan kijött egy idős asszony, körülnézett értetlenül, felvette a csomagot, majd visszament a házba.
Alice már éppen kopogni akart, hogy megkérdezze az asszonyt, ki ő, és honnan ismeri Christ, de mielőtt ezt megtehette volna, sürgős hívást kapott az étteremből, és sietnie kellett.
Másnap, amikor Christopher újra megjelent az étteremben, Alice már várta őt. – Van valami, amit el kell mondanod nekem, Chris. Tudom, hogy az ételt valaki másnak viszed. Légy őszinte, ki az?
– Sajnálom, hazudtam – vallotta be Chris azonnal. – De az ételt a nagymamámnak viszem. Ő az egyetlen családtagom.
Alice megdöbbent. – Akkor miért élsz árvaházban?
Chris szomorúan elhúzta a száját. – Amikor a szüleim meghaltak, a nagymamám nem kapott gyámságot, mert anyagilag nem volt elég stabil. Még ételt sem tud megengedni magának, ezért minden nap innen viszek neki, és leteszem a háza előtt.
Alice büszke volt arra, hogy Chris ilyen önzetlenül gondoskodik idős nagymamájáról, ugyanakkor borzalmasan sajnálta a helyzetüket. Aznap elment Christopher nagymamájához, és mindent elmondott neki. Edith, a nagymama, könnyekig meghatódott, amikor rájött, hogy a kisunokája minden nap ételcsomagokat hagyott neki.
– Tényleg a kisunokám volt? – szinte sírva fakadt Edith. – Istenem, annyira hiányzik! Sajnálom, hogy nem tudtam mellette lenni.
– Ne aggódjon, asszonyom – biztosította Alice. – Van egy mód, ahogyan segíthetek önnek és a fiúnak.
Alice aznap elment az árvaházba, ahol Christopher élt, és gyámságot kért a fiú fölött. Szerencsére a papírmunkát gyorsan elintézték, és Christopher visszatérhetett a nagymamája otthonába.
– Nem tudom, hogyan köszönhetném meg, amit tett értem – hálálkodott Edith. – Mindig is azt szerettem volna, hogy velem legyen, de a körülmények nem engedték – mondta könnyeivel küszködve.
– Nincs mit köszönnie, asszonyom – válaszolta Alice. – Örülök, hogy segíthettem. Mivel én is elvesztettem a szüleimet fiatalon, tudom, mennyire fontos, hogy szeretteink között legyünk.
Edith megfogta Alice kezét. – Nem tudom, hogyan viszonozzam ezt, de bármikor meglátogathat minket. Hiszen már olyan, mintha családtag lenne.
– Ez igazán kedves öntől – mondta Alice meghatódva. – Nagyon megszerettem Christ. Ő egy csodálatos fiú.
– Ó, az bizony – értett egyet Edith. – Most már csak arra van szükségem, hogy legyen miből gondoskodnom róla.
– Nos, erre van egy ötletem…
Edith azt hitte, hogy Alice munkát ajánl neki az étteremben, de amikor meghallotta az ajánlatot, újra könnyekig hatódott.
„Tudom, talán túl sokat kérek, de mióta elveszítettem a szüleimet, senki sem vigyázott rám” – mondta Alice.
„Ezért keresek valakit, aki úgy szeretne, mint egy anya. Remélem, elfogadja ezt a szerepet. Ami pedig Chris taníttatását illeti, az az én felelősségem, mivel én vagyok a gyámja.”
„Természetesen, drágám” – válaszolta Edith, miközben szorosan magához ölelte. „Soha nem leszek képes meghálálni a nagylelkűségedet. Szó szerint úgy jelentél meg az életünkben, mint egy angyal.”
„Nem kell megköszönnöd” – felelte Alice. „Nekem most már van családom miattad, és azt hiszem, ez a legnagyobb kincs, amit valaha is kaphatok.”
## Mit tanulhatunk ebből a történetből?
1. **Nem minden hős visel köpenyt.** Alice megmentette Christ és a nagymamáját a nyomorúságtól, és igazi hőssé vált az életükben.
2. **Tanuljunk meg együttérzőnek és kedvesnek lenni másokkal.** Pontosan úgy, ahogyan Alice viselkedett Christopherrel és Edithtel.
### Oszd meg ezt a történetet a barátaiddal!
Lehet, hogy feldobja a napjukat, és inspirációt ad nekik.
