A főiskolai barátnőmmel tervezett utazásom célja az volt, hogy megmentsem a házasságomat, de rejtett szándékai végül mindent megkérdőjeleztek bennem, amit addig biztosnak gondoltam. Mire rájöttem a valódi szándékaira, már csak egy hajszál választott el attól, hogy mindent elveszítsek.
A napok összefolytak egy monoton körforgássá. Minden reggel egyedül ébredtem az ágyban, és láttam, hogy a férjem, Michael, már elment – vagy dolgozott, vagy épp a telefonját böngészte, alig figyelve rám.
Régebben késő estig fent maradtunk, történeteket meséltünk egymásnak, és spontán hétvégi kiruccanásokat terveztünk csak azért, mert megtehettük. Ezek az emlékek most már egy távoli múlt töredékeinek tűntek.
A konyhapulton egy üres váza állt, mintha néma emlékeztető lett volna a virágokra, amelyeket Michael egykor “csak úgy” hazahozott.
Egy délután, miközben vásároltam, egy ismerős hangot hallottam a hátam mögött.
– Lauren! Te vagy az?
Megfordultam, és megláttam Viviant, a főiskolai barátnőmet. Ő maga volt az élénk színfolt az egyébként szürke világomban.
– Vivian! – kiáltottam fel meglepődve.
Megöleltük egymást, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha az évek eltűntek volna köztünk. Vivian mindig tele volt merész ötletekkel és történetekkel.
– Szóval, hogy megy a sorod? Még mindig Michaellel vagy? – kérdezte.
– Igen, még… együtt vagyunk – próbáltam derűsen válaszolni. – Az élet csak… kicsit egyhangú lett, tudod? Semmi izgalom, mint a te életedben.
– Egyhangú, mi? Akkor itt az ideje, hogy felrázd egy kicsit a dolgokat!
Kivett a táskájából két repülőjegyet.
– Az exemmel Spanyolországba készültünk, de mivel most szingli vagyok, van egy felesleges jegyem. Gyere velem!
– Vivian, nem is tudom… – kezdtem, bár még a saját hangom is bizonytalannak tűnt. – Évek óta nem utaztam, és egyedül meg pláne nem.
Ő tudón mosolygott, és biztatóan meglökött.
– Lauren, megérdemled, hogy egy kicsit élj. Csak egy hét. Spanyolország. Napfény, piacok, tengerpart. Semmi rutin, csak szabadság.
Az ötlet, hogy kiszabaduljak, ha csak egy rövid időre is, egyszerre volt ijesztő és izgalmas.
– Rendben – mondtam halkan, egy kis izgalom is megcsillant a hangomban.
Vivian szélesen elmosolyodott. – Spanyolország, jövünk!
Az utazás már az első pillanattól kezdve álomszerűnek tűnt. Spanyolország élettel volt tele, minden sarkon szinte lüktetett az élet. Vivian szinte szökdécselve húzott magával egyik helyről a másikra.
– Oh, Lauren, nézd ezeket a sálakat! – kiáltott fel Vivian, ahogy egy nyüzsgő piacon sétáltunk. – És azok a fülbevalók – pont a te stílusod!
Felnevettem, és éreztem, hogy a boldogság mélyről tör elő belőlem.
– Nem is tudom, Vivian. Mióta lennének a piros sálak „pont az én stílusom”?
– Mától! – jelentette ki, drámai mozdulattal az arcom elé tartva a sálat. – Ugyan, kell egy kis szín az életedbe!
Igaza volt. Itt minden sokkal élénkebbnek tűnt – a fűszerek gazdag illata és a színes standok. Hagytam, hogy elvesszek ebben a világban.
Később egy kis kávézóban telepedtünk le. A levegő friss péksütemények és kávé illatától volt nehéz, és mi egy kényelmes sarokban foglaltunk helyet. Vivian kortyolt egyet a kávéjából, és alaposan végigmért.
– Elgondolkodtál már azon, Lauren – kezdte lassan –, hogy hogyan lett ilyen az életed? Mikor vált minden ilyen… kiszámíthatóvá?
Sóhajtottam, és a kávéscsészémre néztem. – Michael alig vesz észre. Még akkor sem ír, nem hív, ha távol vagyok.
– Ez nehéz. Értem, miről beszélsz. Magányos érzés lehet.
– Olyan, mintha robotpilóta üzemmódban lennék. Néha azon tűnődöm, hogy vajon még mindig ugyanaz az ember vagyok-e, akibe ő beleszeretett.
Vivian megszorította a kezem. – Túl sokáig hagytad magad háttérbe szorulni, és most itt a lehetőséged. Ez az utazás pont arra kell, hogy emlékeztessen, milyen jó néha csak úgy elengedni mindent.
Miután befejeztük a kávénkat, lassan elindultunk vissza a hotelbe. Aztán hirtelen megláttam egy arcot, akire évek óta nem gondoltam.
Lassítottam, és a szívem kihagyott egy ütemet. Jake volt az – az exem! Felénk sétált.
–Lauren? – kérdezte, szemében őszinte meglepetéssel.
Félig örömmel, félig döbbenten válaszoltam. – Jake! Hát, ezt nem hiszem el. Micsoda véletlen!
Elnevette magát azzal az elbűvölő mosollyal, ami egykor annyira ellenállhatatlannak tűnt. – Nem gondoltam volna, hogy itt találkozunk! Nyaralni vagy?
– Igen, tulajdonképpen igen – válaszoltam, Vivianre pillantva, aki sejtelmesen mosolygott. – Ő itt a barátnőm, Vivian.
– Örülök a találkozásnak, Vivian – mondta Jake, és kezet nyújtott. – Nem hiszem el, hogy éppen itt futok össze veled, Lauren. Tíz éve már, nem?
– Mintha egy egész élet telt volna el – válaszoltam, miközben apró nosztalgiahullám futott végig rajtam.
Jake hirtelen az órájára pillantott.– Figyelj, szívesen meghallgatnám, mi történt veled azóta. Vacsora? Csak hogy felzárkózzunk, természetesen.
Habozva pillantottam körül, a NEM szó már a nyelvem hegyén volt. Ekkor éreztem meg Vivian kezét a vállamon, amint enyhén megszorította.
– Csak menj, Lauren – suttogta. – Csak egy vacsora. Nincs abban semmi rossz, ha egy kicsit felidézitek a múltat, nem igaz?
Michaelről napok óta semmi hírt nem hallottam, és egy részem vágyott a figyelmére…„Persze. A vacsora jól hangzik.”
„Remek,” mosolygott Jake.
Amint Jake eltűnt a látóterünkből, Vivian felnevetett és játékosan meglökött.
– Na, ez egy fordulat volt! Az exed itt, Spanyolországban? Ennek minden kelléke megvan egy remek történethez!
– Ugyan már, Viv – forgattam a szemem. – Ez csak vacsora. Most már csak barátok vagyunk. Az… régen volt.
Ő felvonta a szemöldökét, és huncut mosollyal nézett rám. – Persze, barátok. Én elhiszem.
– Szeretem Michaelt. Csak… kíváncsi vagyok, hogy milyen az életemnek ez a része most, egy kicsit más szemmel nézve.
– Pontosan! – tapsolt Vivian. – Ezért mész el egy szép vacsorára, és jól érzed magad! Élj egy kicsit, Lauren.
– Rendben, rendben – nevettem fel, megadva magam. – Győztél.
Az este Jake-kel olyan volt, mintha egy időutazó kapszulát nyitottunk volna ki. Nevetgéltünk régi emlékeken, történeteket osztottunk meg, és egy időre el tudtam engedni magam, szinte elfeledve az otthon hagyott életemet.
– Tudod – mondta Jake, hátradőlve a székében –, soha nem gondoltam volna, hogy itt, pont itt találkozunk.
– Én sem – mosolyogtam. – Fura, nem? Mintha… egy darab a múltból tért volna vissza.
– Nem sokat változtál, Lauren.
Felnevettem, és megráztam a fejem. – Ó, szerintem azért mégiscsak változtam. Az élet ezt teszi az emberrel.
– Nem teljesen – mondta halkan, majd átnyúlt az asztalon, és megfogta a kezem.
Megdermedtem, letekintettem összefonódó kezünkre. De mielőtt bármit reagálhattam volna, előrehajolt és megcsókolt.
Egy rövid pillanatra hagytam magam, hogy elmerüljek ebben az ismerős érzésben. De aztán gyorsan felszínre tört a bűntudat, és visszarántott.
– Jake, én… – hebegtem, elhúzódva. – Sajnálom. Mennem kell.
Gyorsan távoztam, és a hotel bárjában megálltam egy duplakávéra, mielőtt mindent elmeséltem volna Viviannak.
De amikor beléptem a szobába, Vivian-t láttam, amint összepakolja a cuccait, kemény, szinte gépies arccal.
– Vivian? Mi történik?
Felnézett, arca hűvös volt. – Ó, csak készülök az indulásra – felelte közönyösen.
– Miért most?!
Vivian szája sarkában egy enyhe mosoly jelent meg, miközben felmutatta a telefonját. – Hoztam egy kis „szuvenírt” Michaelnek. Küldtem neki egy képet rólad és Jake-ről.
– Te… mit csináltál?! Miért tetted ezt?
Ő megvonta a vállát, és a táskájába csúsztatta a telefont. – Mert, Lauren, belefáradtam abba, hogy mindig az árnyékodban éljek. Most az én időm jött el.
– Vivian, ennek semmi értelme! A barátnőm vagy!
– Barátnő? Talán régen. De most már Michael asszisztense vagyok. És ez a fotó az én esélyem, hogy mellette legyek, hogy átvegyem a helyedet.
A vállára vetette a táskáját, és az ajtó felé indult.
– Vivian, várj! – kiáltottam, de nem fordult vissza.
Csendben hagyott ott, több ezer kilométerre otthontól, teljesen lehetetlen helyzetbe kényszerítve, anélkül, hogy bármit is meg tudtam volna magyarázni Michaelnek.
Hazatérve ideges voltam, a gyomrom összeszorult, ahogy kinyitottam az ajtót. Aznap volt Michael születésnapja.
Egy részem remélte, hogy nem lesz otthon, hogy elkerüljem a szembesülést, de tudtam, hogy a kerülgetés nem segít. A ház csendes volt. Sehol egy jel tőle – csak egy cetli hevert az asztalon:
„6 órakor. A mi helyünkön.”
A mi helyünk. A szívem összeszorult. Évek óta nem jártunk abban az étteremben. Féltem, hogy túl késő lesz mindent helyrehozni. De tudtam, hogy mennem kell.
Pontban hatkor léptem be az étterembe. Michael ott állt, a régi asztalunknál, kezében egy csokor rózsával és egy kis ajándékdobozzal. Amikor meglátott, az arca meglágyult, és éreztem, hogy a szívem kihagy egy ütemet.
– Lauren – üdvözölt.
– Szia, Michael…
Leült velem szemben, letette a rózsákat. – Tudod, megsebezett, amikor megláttam azt a képet. – Megállt, és az arcomat fürkészte. – De nem hittem el. Ismerlek téged. És Vivian-t is, legalábbis felismertem őt abból a régi képből, amin együtt vagytok. Kezdtem összerakni a dolgokat.
Szégyenkezve sütöttem le a szemem. – Nem is tudom, hogyan kérjek bocsánatot. Nem is vettem észre, mennyire szükségem volt egy kis szünetre, vagy mennyire eltávolodtunk.
– Én sem vagyok ártatlan ebben, Lauren. Hagytam, hogy a munka átvegye az irányítást, és háttérbe szorítottalak. Ez az én hibám is.
Egy könnycsepp gördült le az arcomon. – Hiányoztál, Michael. Hiányoztunk… mi.
Gyengéden megszorította a kezem. – Nekem is. És ezért… kirúgtam őt. Nem fogom hagyni, hogy valaki közénk álljon, különösen nem, amikor én kellett volna, hogy jobban figyeljek rád.
Egy halvány mosoly jelent meg az arcomon. – Szóval… most hogyan tovább?
Michael átnyújtotta a kis ajándékdobozt. – Ez az én ígéretem arra, hogy minden más lesz. Készen állok helyrehozni mindent.
A dobozban egy finom karkötő volt, apró szívmedállal. A szívem megtelt melegséggel, ahogy felnéztem rá, és ismét megláttam benne azt a férfit, akibe beleszerettem, aki még mindig itt van, és hajlandó újra próbálkozni.
– Michael – suttogtam –, szeretlek. És… van még valami.
Egyik szemöldöke feljebb emelkedett. Mély levegőt vettem, és szorosan megfogtam a kezét.
– Terhes vagyok.
Az arcán örömteli, hitetlen mosoly jelent meg. – Te… mi babát várunk?
Bólintottam, és ő szorosan átölelt. Abban a pillanatban minden kétségem és félelmem szertefoszlott. Egy közös jövő várt ránk, erősebben, mint valaha, és készen álltunk arra, hogy együtt kezdjünk új életet tkezni.
