Keith egy zsúfolt város forgalmas utcáin kormányozta a buszt, ahol az élet minden sarkon lüktetett. Ezt az útvonalat már a tenyeréből ismerte, hiszen mindennapjai szerves részévé vált.
Azonban aznap valami más volt. Egy fiatal anya szállt fel, karjában egy csecsemővel. Keith arcán gúnyos mosoly jelent meg.
„Babák…” gondolta Keith, „mindig képesek meglepni az embert.” A csúcsforgalom közepén nehezen tudta elképzelni, milyen lesz, ha a busz megtelik a gyermek átható sírásának hangjával.
Már a gondolattól is ideges lett.
A nő leült egy szabad helyre, és gyengéden ringatni kezdte a kicsit. „Ez biztos megnyugtatja…” morogta Keith gúnyosan magában.
Amikor a busz egy piros lámpánál megállt, Keith a visszapillantó tükörbe nézett, és olyasmit látott, ami teljesen felkészületlenül érte: a fiatal anya éppen szoptatta gyermekét.
Düh és zavar kavargott benne. „Hé, fiatal hölgy! Ezt itt nem lehet csinálni!” kiáltott fel, arca az indulatoktól eltorzult.
„De igen, lehet! Etetem a gyermekemet!” felelte a nő nyugodtan, határozottan.
Keith szavak nélkül maradt. Még inkább zavarta, hogy az utasok nevetgélve figyelték a jelenetet. Ez csak tovább növelte a benne lévő ellenszenvet a nő iránt. „Ezek a mai fiatalok… Azt hiszik, mindent megtehetnek, aztán még a buszban is mutogatják magukat!” mormogta magában, miközben halk kuncogás hallatszott a jármű belsejében.
A nő időközben megpróbálta egy kendővel takarni magát, de Keith már nem tudta elfojtani az indulatait.
Ekkor azonban valami váratlan történt. A buszmegállóban meglátott egy kerekesszékes férfit, aki türelmesen várakozott. Keith szíve hirtelen megdobbant. Felismerte őt – a fia, Daniel volt, akit évek óta nem látott.
„DANIEL?” kiáltotta Keith, hangja meglepetéstől remegett. A fiatal nő, akit olyan gyorsan elítélt, valójában a menye volt, és a karjában tartott csecsemő – az unokája.
A felismerés sokként érte, és Keith mintha elvesztette volna az egyensúlyát. Érzelmek viharja söpört végig rajta.
Hirtelen emlékek árasztották el: egy másik idő, egy másik Keith. Sarah iránti szerelme, amikor az élet tele volt lehetőségekkel. Aztán a pillanat, amikor megtudta, hogy Sarah terhes.
Nem érezte magát felkészültnek az apaság felelősségére. Pénzszerzés reményében rossz utat választott, és bűnözésbe keveredett. Elhagyta Sarah-t és a gyermeket, abban a hitben, hogy máshol jobb életet találhat.
De a valóság hamar utolérte. Börtönbe került, és elvesztette mindazt, ami valaha fontos volt számára. A bűntudat, amiért tönkretette a családját, felemésztette.
Most, a buszon ülve, a kíváncsi tekintetek kereszttüzében, Keith tudta, hogy változtatnia kell. A fiatal anya, akit olyan keményen bírált, egy második esély szimbólumává vált számára.
Ő testesítette meg mindazt, amit elveszített – és amit most elszántan vissza akart szerezni.
„Nem hagyhatom, hogy az unokám apa nélkül nőjön fel” – gondolta Keith. „Mindent meg fogok tenni, hogy visszaszerezzem a családomat.”
Ahogy a busz egyik megállót a másik után elhagyta, Keith eltökéltsége egyre erősödött. Ez nem csupán egy utazás volt a városon keresztül – ez egy belső utazás volt, ami a valódi önmagához vezethette.
Amikor a busz végül elérte a célállomást, Keith készen állt a változásra. „Megváltoztatom az életem, értük” – suttogta magában, miközben egy új tűz gyúlt benne.
A múltját már nem ugyanazzal a szemmel nézte.
Előtte egy olyan jövő állt, amelyet saját kezével formálhatott – és készen állt harcolni mindazért, ami igazán számított: a szeretetért és a családért, amit többé nem akart elveszíteni.
