Egy kétségbeesett nő belépett a rendőrőrsre tizenöt éves fiával, és azt mondta, hogy le akarja adni őt. A rendőrök tanácstalanul néztek össze, mert soha nem találkoztak még ilyen furcsa helyzettel.
Aznap este a newarki rendőrőrs ügyeletesei döbbenten figyelték, ahogy egy harmincas évei végén járó, kimerült nő szó szerint maga után vonszolt egy ápolatlan tinédzsert.
„Engedj el…” nyöszörögte a fiú, aki körülbelül tizennégy évesnek tűnt, miközben próbálta kirántani karját a nő szorításából. De az asszony határozottan odavitte őt az ügyeletes tiszthez.
„Tiszt úr!” szólalt meg remegő hangon. „Segítenie kell nekem. Nem bírom tovább, kérem, vigyék el őt!”
A szolgálatvezető döbbenten nézett rá. Huszonnégy évnyi szolgálat után azt hitte, már mindent látott, de ez teljesen új helyzet volt számára. „Hölgyem,” mondta végül, „nem értem…”
„A fiam!” mondta a nő könnyek között. „Nem tarthatom tovább otthon. Kérem, vigyék el!”
„Hölgyem,” próbálkozott a rendőr, „csak akkor vehetünk őrizetbe valakit, ha bűncselekményt követett el.”
„De el fog követni!” zokogta a nő kétségbeesetten. „Nem látja?!” A fiú, aki eddig gúnyos arckifejezéssel hallgatta anyját, hangosan felnevetett.
„Olyan egy lúzer vagy!” mondta. „Semmit nem tudnak velem kezdeni! Kiskorú vagyok.”
„Lopott,” mondta az anya. „Tudom, és ma délután… elővett egy kést!”
„Egy kést?” kérdezte a rendőr. „Milyen kést?”
„Egy nagyot, a férjem K-Bar kését,” magyarázta a nő. „Mondtam neki, hogy takarítsa ki a szobáját, és akkor elővette a kést.”
„Nem csináltam semmit!” vágott közbe a fiú gúnyosan. „Nem fenyegettem, csak megmutattam neki, mi van a dzsekim zsebében!”
A rendőr bólintott. „Ez más, hölgyem,” mondta határozottan. „Ez rejtegetett fegyver viselése, ami bűncselekmény.” Rövidesen a kétségbeesett anya, Mary Trenton, már egy rendőrtisztnek mesélte el történetét.
„A férjem egy éve halt meg. Katona volt,” kezdte. „Ezután kezdett Donny furcsán viselkedni. Késő estig kimaradt, idősebb fiúkkal kezdett lógni. Aztán elkezdte kerülni az iskolát. Találtam néhány drága dolgot a szobájában, amiket nem engedhettünk volna meg magunknak, és azt mondta, egy barátjától kapta. Nem tudtam, mit tegyek!”
Mary könnyeivel küszködött. „Próbáltam bevezetni egy kijárási tilalmat, de nem tartotta be. Ma reggel elővette azt a kést. A nyolcéves lányom, Rita, nagyon megijedt.” Mary zokogva folytatta: „Olyan édes fiú volt, de most már nem ismerem. Tudom, hogy több időt kellene vele töltenem, de két állást vállaltam, és már nem bírom tovább!”
A rendőr figyelmesen hallgatta. „Van egy ötletem,” mondta végül, és tárcsázott egy számot. Két órával később a mogorva Donny már a rendőrtiszttel és egy szociális munkással ült szemben.
„Nos, Donny,” kezdte a rendőr nyugodtan. „Beszéltünk anyukáddal, és van egy ajánlatunk számodra.”
„Igen?” kérdezte Donny, karjait összefonva. „És mi az?”
„Vagy vádat emelünk ellened rejtegetett fegyver viselése miatt, és fiatalkorúak börtönébe kerülsz, vagy hat hónap közösségi szolgálatot végzel.”
„Mi van?!” kiáltotta Donny döbbenten. „Ez őrültség!”
„Arra gondoltunk,” tette hozzá a szociális munkás, „hogy egy gyermekotthonban dolgoznál iskola után: segítenél a kisebb gyerekeknek a házi feladatukban, a házimunkában, amire szükségük van.”
Donny tiltakozott, de másnap már egy gyerekotthonban találta magát. Az ottani apróságok megváltoztatták az életét, és egy különleges kisfiúval való találkozás teljesen új irányt adott a történetnek.
Donny minden délután mesélt Bennek a gyerekkoráról: arról, hogyan horgászott az apukájával, és mennyi csodás dolgot csináltak együtt.
Ben eleinte nem szólt semmit, csak hallgatta. Egy nap azonban megtört a csend. „Hol van a te apukád?” kérdezte Donnytól halkan.
Donnynak gombóc nőtt a torkában. „Az apukám katona volt, tengerészgyalogos. Ő már a mennyben van.”
„Az én apukám is,” mondta Ben. „De ő nem akart engem. A te apukád sem akart téged?”
Donny átölelte Bent, és szorosan magához húzta. „Dehogyisnem, Ben! Ő nagyon szeretett engem, anyukámat és a húgomat is. Csak néha az apukák kénytelenek elmenni, még akkor is, ha nem akarnak, és mi szükségünk lenne rájuk.”
„Ő már soha nem jön vissza,” suttogta Ben. „Hallottam, amikor mondták. Soha, soha többé.”
„Ben,” szólalt meg Donny remegő hangon, „az apukáink nem tudnak visszajönni, de látják, hogy mi van velünk. Tudod?”
„Tényleg?” kérdezte Ben csodálkozva. „Biztosan?”
„Biztosan,” mondta Donny határozottan. „Még ha mi nem is látjuk őket, ők vigyáznak ránk. Anyukám mondta.”
„Te szerencsés vagy,” mondta Ben. „Neked még van anyukád…”
Aznap este Donny hazament, és szorosan megölelte az anyukáját. Nem tudta elhinni, milyen rosszul viselkedett az utóbbi időben. Ben helyzete ráébresztette, mennyire szerencsés ő maga. Ezután beszélt a gyermekotthon vezetőjével, majd az édesanyjával, és vasárnapi ebédre hazavitte Bent.
A közösségi szolgálat leteltével Donny délutáni állást talált egy helyi boltban, hogy anyjának segítsen, és minden második nap meglátogatta Bent.
### Mit tanulhatunk ebből a történetből?
1. **A gyász és a harag gyakran bántóvá tehet minket a körülöttünk élőkkel szemben.** Donny annyira dühös volt az apja elvesztése miatt, hogy fájdalmát anyján vezette le.
2. **Mások segítése gyógyító erejű lehet.** Donny rájött, hogy apukájával kapcsolatos szép emlékeit felhasználhatja arra, hogy segítsen Bennek, aki ugyanúgy szenvedett, mint ő.
3. **Legyünk hálásak azokért, akik még velünk vannak.** Donny felismerte, mennyire szerencsés, hogy még van családja, és elkezdte értékelni ezt.
Oszd meg ezt a történetet barátaiddal, hátha az ő napjukat is feldobja, és inspirációt nyújt számukra!
