– Hová készülsz? Hiszen ma érkezik az anyád! – kérdezte a férjem. – Éppen ezért megyek el! – feleltem, és becsuktam a bőröndömet.
Alla keze egy pillanatra megállt a bőrönd cipzárján. A szeme megtelt könnyel, de ezúttal nem akarta, hogy Igor meglássa őket.
Tizenkét év házasság után először érezte úgy, hogy ha most nem lép ki azon az ajtón, örökre elveszíti önmagát.
Pedig minden olyan ártatlanul kezdődött.
Október utolsó hetében Igor váratlanul felfedezte magában a rendrakás iránti szenvedélyt.
Alla szombat reggel vette észre a változást. Amikor hazatért a bevásárlásból, a férjét a kis szoba padlóján találta. Körülötte régi dobozok, vezetékek, egy elromlott nyomtató és évek óta érintetlen szatyrok hevertek.
– Csak nem rendet raksz? – kérdezte mosolyogva.
– Ideje megszabadulni a felesleges holmiktól – válaszolta Igor, anélkül hogy felnézett volna.
Alla elnevette magát.
– Ezt a napot is megértük! Azt hittem, ezeket a kincseket majd az unokáink öröklik.
Igor azonban nem nevetett.
– Anyád mikor érkezik pontosan?
Alla meglepetten nézett rá.
– Jövő szombaton. Miért?
– Csak tudni akartam.
A nő ekkor még nem sejtette, hogy ez az egyszerű kérdés egy olyan hét kezdetét jelenti, amely mindent megváltoztat.
Alla édesanyja, a hetvenhárom éves Valentyina, egy kis vidéki házban élt. Férje halála óta egyedül boldogult, de az utóbbi hónapokban egyre nehezebben mozgott. A térde fájt, a lépcsőkön csak kapaszkodva tudott felmenni, és néha még a bevásárlószatyrot is alig bírta hazavinni.
Alla ezért meghívta magukhoz két hétre.
Csak két hétre.
Legalábbis ezt hitte.
Vasárnap Igor átrendezte a kis szobát. Hétfőn eladta a régi íróasztalt. Kedden egy összecsukható ágyat hozott haza.
Alla meghatódott.
Talán tévedett a férjével kapcsolatban. Talán Igor végre megértette, milyen fontos neki az édesanyja.
– Köszönöm – mondta kedden este, és megölelte.
Igor mereven viszonozta az ölelést.
– Ne köszönd még meg.
Alla nem értette, mire gondol.
Csütörtökön azonban minden világossá vált.
A nő a konyhában vacsorát készített, amikor meghallotta, hogy Igor telefonon beszél valakivel.
– Igen, anya, minden készen áll… Persze, hogy itt maradhatsz, ameddig csak akarsz… Alla anyja? Ne aggódj miatta. Majd megoldja valahogy.
Alla kezéből kiesett a fakanál.
Lassan az ajtóhoz lépett.
– Igor… kivel beszélsz?
A férfi letette a telefont.
– Anyámmal.
– És miért mondtad neki, hogy itt maradhat?
– Mert ideköltözik.
A konyhában hirtelen olyan csend lett, hogy Alla a falióra ketyegését is hallotta.
– Ideköltözik? – ismételte. – Mikor beszéltük ezt meg?
– Nem kell mindent megbeszélni. Anyám eladja a lakását. Egyedül már nem jó neki.
– De az én anyám szombaton érkezik!
Igor türelmetlenül felsóhajtott.
– Pontosan ez a probléma. Nem fér el itt két idős asszony.
Alla hosszú másodpercekig csak nézte.
– És szerinted melyiküknek kellene elmennie?
Igor vállat vont.
– A te anyádnak ott van a saját háza. Az enyémnek hamarosan nem lesz.
– De hiszen tudod, hogy anyám beteg!
– Alla, ne dramatizálj mindent! A te anyád két hétre jönne, az enyém pedig végleg. Nyilvánvaló, melyik a fontosabb.
A nő úgy érezte, mintha valaki arcul ütötte volna.
Nem az fájt neki a legjobban, hogy Igor az édesanyját akarta befogadni.
Hanem az, hogy egyetlen pillanatra sem gondolta fontosnak megkérdezni őt.
– És én? – kérdezte halkan.
– Mi van veled?
– Az én véleményem számít egyáltalán?
Igor bosszúsan felállt.
– Ez az én lakásom is, Alla! Anyámnak joga van itt élni.
– Az enyémnek pedig nincs joga két hétig vendégségben lenni?
– Ne keverd össze a dolgokat!
Alla ekkor már nem vitatkozott.
Csak bólintott.
Aznap éjjel Igor hamar elaludt. Alla viszont sokáig ült a konyhában, és a telefonját nézte.
Megnyitotta az édesanyja utolsó üzenetét.
„Kislányom, ne fáradj miattam sokat. Nem kell külön főznöd. Csak szeretnélek megölelni. Olyan régen láttalak.”
Alla arcán végigcsordult egy könnycsepp.
Eszébe jutott, hogyan állt az édesanyja minden télen a buszmegállóban, amikor ő még iskolába járt. Hogyan varrta meg éjszakánként a ruháit. Hogyan adta neki az utolsó falat süteményt, miközben azt mondta, hogy ő már jóllakott.
És eszébe jutott az is, hogy az utóbbi években hányszor halasztotta el a látogatását Igor kedvéért.
Majd jövő hónapban, anya.
Most sok a dolgunk.
Igor fáradt, nem akar utazni.
Mindig volt valami fontosabb.
És az édesanyja mindig ugyanazt válaszolta:
„Semmi baj, kislányom. Én megvárlak.”
Alla ekkor értette meg, milyen kegyetlenül hangzik ez a két szó.
Én megvárlak.
Mert az ember néha csak akkor döbben rá, hogy a szülei nem várhatnak örökké, amikor már majdnem késő.
Pénteken Alla felhívta az édesanyját.
– Anya, holnap hánykor érkezik a buszod?
– Tizenegykor, drágám. De ne gyere ki elém, majd taxival megyek.
– Nem, anya. Én megyek érted.
– Biztosan nem zavarok benneteket?
Alla torka összeszorult.
– Nem, anya. Te soha nem zavarsz engem.
A beszélgetés után elővette a nagy, sötétkék bőröndöt.
Gondosan belehajtogatta a ruháit, a pulóvereit, a kedvenc könyvét és azt a régi fényképet, amelyen még kislányként az édesanyja ölében ült.
Szombat reggel Igor a hálószoba ajtajában jelent meg.
– Mit csinálsz?
Alla behúzta a cipzárt.
– Elutazom.
A férfi értetlenül nézett rá.
– Hová készülsz? Hiszen ma érkezik az anyád!
Alla lassan felegyenesedett.
– Éppen ezért megyek el.
– Tessék?
– Elmegyek érte. És vele maradok.
Igor idegesen széttárta a karját.
– Most komolyan megsértődtél? Csak azért, mert anyám ideköltözik?
– Nem, Igor. Azért megyek el, mert tizenkét éve mindig nekem kell megértenem mindenkit. A te anyádat, a te terveidet, a te döntéseidet. De amikor egyszer nekem lenne szükségem valamire, hirtelen nincs hely.
– Ne beszélj ostobaságokat!
– Tudod, mi a legszomorúbb? – kérdezte Alla remegő hangon. – Hogy én még tegnap is azon gondolkodtam, milyen süteményt süssek az anyádnak. Te pedig azon gondolkodtál, hogyan mondd meg az enyémnek, hogy nem kívánatos vendég.
Igor arca megfeszült.
– Te most választás elé állítasz? Köztem és az anyád között?
Alla megrázta a fejét.
– Nem. Te már választottál helyettem. Én most először saját magam mellett döntök.
A férfi egy pillanatra elhallgatott.
Aztán halkan megszólalt:
– És mi lesz velünk?
Alla szeméből ekkor kibuggyantak a könnyek.
– Nem tudom, Igor. De azt tudom, hogy nem akarok olyan emberré válni, aki egyszer majd az édesanyja sírjánál állva azt kérdezi magától: miért nem töltöttem vele több időt?
Megfogta a bőrönd fogantyúját.
Igor odalépett hozzá.
– Alla, várj. Beszéljük meg.
– Egy egész heted volt beszélni velem.
– Nem akartalak megbántani.
– Mégis megtetted.
A férfi lehajtotta a fejét.
– Szeretlek.
Alla fájdalmasan elmosolyodott.
– Én is szerettelek. De a szeretet nemcsak az, amit kimondunk. Hanem az is, hogy meghalljuk-e a másikat, amikor fáj neki valami.
A következő pillanatban a bejárati ajtó halkan becsukódott mögötte.
Az állomáson Alla már messziről meglátta az édesanyját.
Valentyina egy padon ült, ölében régi barna kézitáskával. Mellette egy kicsi bőrönd állt. A kabátja ugyanaz volt, amelyet már öt éve hordott.
Amikor meglátta a lányát, felragyogott az arca.
– Allocska! Hát mégis kijöttél!
Alla odasietett hozzá, letérdelt elé, és olyan erősen ölelte át, mintha attól félne, hogy ha elengedi, eltűnik.
– Kislányom, mi történt? – kérdezte az asszony aggódva.
Alla nem tudott válaszolni.
Csak sírt.
Az édesanyja megsimogatta a haját, pontosan úgy, mint gyermekkorában.
– Jaj, drágám… Ne sírj. Itt vagyok.
Alla végül felemelte a fejét.
– Anya, hazamegyünk hozzád.
– Hozzám? De hát Igor…
– Most nem Igor a fontos.
Valentyina zavartan nézett a lánya nagy bőröndjére.
– Összevesztetek?
– Igen.
– Miattam?
Alla megfogta az édesanyja ráncos kezét.
– Nem, anya. Miattam. Mert túl sokáig elfelejtettem, hogy nekem is jogom van boldognak lenni.
Az idős asszony szeme megtelt könnyel.
– Én nem szeretném tönkretenni a házasságodat.
– Nem te tetted tönkre, anya. És még nem tudom, meg lehet-e menteni. De most veled szeretnék lenni.
Valentyina halkan megszorította a kezét.
– Akkor gyere haza, kislányom. A szobád még mindig ugyanúgy vár.
Két órával később már a régi vidéki ház konyhájában ültek.
A tűzhelyen tea melegedett. Az ablak előtt sárga levelek hullottak. Az asztalon frissen sült almás pite illatozott.
Alla körülnézett.
Minden kisebb volt, mint amire emlékezett. A bútorok megöregedtek, a falon a tapéta itt-ott felpöndörödött.
De valami mégis más volt.
Itt nem kellett engedélyt kérnie ahhoz, hogy önmaga lehessen.
Este megszólalt a telefonja.
Igor hívta.
Alla sokáig nézte a kijelzőt, aztán felvette.
– Megérkeztetek? – kérdezte a férfi.
– Igen.
– Anyám is itt van már.
– Remélem, kényelmesen elhelyezkedett.
Igor hallgatott.
– Alla… beszéltem vele.
– És?
– Azt mondta, hogy nem akarja, hogy miatta elváljunk. Talált egy másik megoldást a lakására. Nem kell azonnal eladnia.
Alla behunyta a szemét.
– Örülök neki.
– Hazajössz?
A nő az édesanyjára pillantott, aki a konyhában két csészébe töltötte a teát.
– Nem most.
– Meddig maradsz?
Alla halkan válaszolt:
– Amíg úgy érzem, hogy itt van a helyem.
Igor nagyot sóhajtott.
– Hiányzol.
– Te is hiányzol, Igor. De nekem nemcsak az kell, hogy hiányozzak, amikor elmegyek. Hanem az is, hogy számítsak, amikor ott vagyok.
A férfi nem válaszolt azonnal.
Végül csak ennyit mondott:
– Igazad van. Sajnálom.
Alla szemében újra könny csillant.
– Köszönöm, hogy ezt kimondtad.
Nem ígérte meg, hogy visszatér. Igor sem kérte többé, hogy azonnal döntsön.
Amikor letette a telefont, az édesanyja egy csésze teával lépett mellé.
– Minden rendben lesz, kislányom?
Alla átölelte.
– Nem tudom, anya. De ma este igen.
Valentyina elmosolyodott, majd elővett a szekrényből egy régi, kopott takarót.
– Emlékszel erre? Mindig ezt kérted, amikor kicsi voltál.
Alla nevetve sírni kezdett.
– Emlékszem.
Aznap este sokáig beszélgettek. Régi fényképeket nézegettek, felidézték az apa vicceit, a gyermekkori karácsonyokat és azokat az apró történeteket, amelyekről Alla azt hitte, már régen megfeledkezett.
Éjfél körül Valentyina elálmosodott.
Mielőtt lefeküdt volna, megállt az ajtóban.
– Alla, köszönöm, hogy hazajöttél.
A lánya felállt, odalépett hozzá, és megcsókolta a homlokát.
– Nem, anya. Én köszönöm, hogy még hazajöhettem.
Aznap éjjel Alla hosszú idő óta először aludt nyugodtan.
Nem tudta, mi vár rá másnap. Nem tudta, helyrehozható-e a házassága, és azt sem, milyen döntéseket kell még meghoznia.
De egy dolgot biztosan tudott.
Mert az életben sok mindent újra lehet kezdeni: egy házasságot, egy otthont, akár egy egész életet is. De az édesanyánkkal el nem töltött időt soha senki nem adhatja vissza.
