A kulcsot az anyósom egy piros szaténszalaghoz kötötte. Olyanhoz, amilyennel az üzletekben az ajándékokat díszítik. Aztán odalépett hozzám, a kabátom zsebébe csúsztatta, és még a tenyerével is megpaskolta a zseb fölött.Válassz energiát
– Hogy el ne veszítsd, drága Svetácskám. Neked mindig mindened elveszik.
Október eleje volt, vasárnap. Élelmiszert vittem neki, ahogyan nyár vége óta rendszeresen: kefirt, túrót, csirkét és kenyeret abból a pékségből, ahol tizenhat éve dolgozom technológusként.
Ötvenegy éves vagyok, és Tamara Pavlovna mind a tizenhat év alatt nem tanulta meg szeretni a kenyerünket. Szerinte íztelen, száraz vacak. A galamboknak szórja, ő pedig inkább vesz magának egy veknit a buszmegálló melletti bódéban. Egyszer a buszból láttam, ahogy ott áll a sorban.
Az anyósom leült a hűtő melletti sámlira, és rögtön ellenőrizni kezdte a bevásárlást.
A kefir nem jó, mert nem a kék csomagolásút vettem. A padlót múltkor sem mostam fel rendesen, a küszöbnél csíkok maradtak. A csirke fagyasztott, pedig hűtöttet kellett volna vennem. Elvégre élelmiszeripari technológus vagyok, igazán tudhatnám, mi a különbség.
Hallgattam. Harminc év alatt az ember megtanulja, mikor kell vitatkozni, és mikor egyszerűbb megvárni, amíg a másik kifogy a mondanivalóból.
Tamara Pavlovna végül kisimította a kötényét a térdén.
– És még valami. Három hét múlva leszek hetvenöt éves. Egyedül már nehéz minden. Mostantól minden nap munka után átjössz hozzám. A kulcsod is megvan, nem kell majd a csengővel bajlódni. Ugye, igazam van?
A konyha közepén álltam, kezemben a bevásárlószatyorral. A csirkéről víz csöpögött a linóleumra, és én valamiért azt a kis tócsát néztem, nem az anyósomat.
– Tamara Pavlovna, minden nap nem tudok jönni. Tizenkét órás műszakokban dolgozom. Eddig kedden és szombaton jöttem, szeptember óta pedig már vasárnap is. Gena lassan azzal viccelődik, hogy a feleségével csak előjegyzés alapján lehet találkozni.
– Gena nem viccel. Gena mindent megért.
– Három gyereke van. Alla két buszmegállónyira lakik. Hetente egyszer igazán benézhetne.
– Allának dolgoznia kell.
– Nekem is.
Tamara Pavlovna még csak fel sem emelte a hangját.
– Te a menyem vagy. A menynek ez a dolga a családban. Én annak idején az utolsó napjáig gondoztam a saját anyósomat, és mégsem szakadt le a kezem. Ugye, igazam van?Válassz energiát
Nem emlékszem, mit feleltem. Talán a fagyasztóról kezdtem beszélni, vagy arról, hogy hová tegyem a csirkét. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy a piros szalaggal átkötött kulcs lehúzta a kabátomat az egyik oldalon, pedig alig volt súlya.
Otthon Gena a futballt nézte. Ötvennégy éves, és nála a tévé mindig szól, miközben ő a telefonját nyomkodja. Letettem a kulcsot a folyosói komódra, majd megálltam a szoba ajtajában.
– Anyád azt akarja, hogy minden nap átjárjak hozzá.
Gena fel sem nézett.
– Svet, hát idős ember. Segíteni kell neki.
– Múlt szombaton egyedül ment ki a piacra tulipánhagymákért. Szeptemberben tizenegyszer voltam nála, megszámoltam a naptáramban. Alla egyszer sem.
– Allának ott van Kirill, meg a lakáshitel. Szétszakad a sok teendő között.
– Kirill harmincéves.
– Ne kezdjük ezt.
Huszonnyolc éve vagyunk házasok. Ez alatt a huszonnyolc év alatt valahányszor olyan témát hoztam szóba, amelyről Gena nem akart beszélni, ugyanazt a választ kaptam: „Ne kezdjük ezt.”
Aznap azonban nem hagytam annyiban.
– Hívd fel Allát. Most. Itt előttem, kihangosítva.
Gena rám nézett, aztán a televízióra, majd ismét rám. Végül tárcsázott, és kinyújtott karral tartotta a telefont. Mindig így csinálja, ha kihangosít valakit, mintha attól tartana, hogy a készülék megégeti.
Alla csak sokára vette fel. Lihegve beszélt, a háttérben emberek hangja hallatszott.
– Genka, úton vagyok, tele a kezem szatyrokkal. Mi történt?
– Anya azt akarja, hogy Svet minden nap átjárjon hozzá.
– Hát persze! Svetának aranykeze van, ő mindent meg tud oldani. Jaj, Gen, jön a buszom, később beszélünk!
A vonal megszakadt.
Gena széttárta a karját. Nézd csak, hát nem megmondtam?
– Látom – mondtam. – Akkor továbbra is kedden és szombaton megyek. Többet nem tudok vállalni, és nem is fogok. A kulcsot pedig visszaadom.
– Svet, de hát megsértődik!
– És én nem sértődöm meg? Anyádnak kell egy ingyenes házvezetőnő, a lányának pedig annyira leköti a figyelmét a felnőtt fia lakáshitele, hogy még egy látogatásra sem jut ideje.
Gena nem válaszolt. Felvette a távirányítót, és hangosabbra állította a tévét.
Én kimentem a konyhába vizet forralni a teához. Amíg a víz melegedett, az ablakon át a szomszéd erkélyét néztem. Kint október volt, de a ruhájuk még mindig a kötélen száradt. ,
Azon töprengtem, vajon megszárad-e éjszakára. Anyám is egész évben odakint teregetett. A lepedőknek télen mindig fagyott levegő illata volt.Válassz energiát
A telefonom ekkor pittyent.
Tamara Pavlovna írt. Soha nem használ vesszőket, és minden üzenetét ugyanazzal a szóval zárja: „csókollak”.
„Svetácskám lefoglaltam a Berjozka éttermet huszonkét főre hatvanhatezer rubel lesz Gena azt mondta ti ketten álljátok a számlát csókollak”
A vacsorát tehát mi fizetjük.
Kedd reggel, az éjszakai műszak után megnyitottam a banki alkalmazást. Tavasszal Genával közös számlát nyitottunk, hogy autóra gyűjtsünk. A régi kocsink már mindenhol szétesik, Gena pedig azzal jár az anyjához. Én a fizetésemből utaltam rá, ő szintén a sajátjából.
Hétfő este húszezer rubel tűnt el a számláról. Telefonos átutalás volt, a kedvezményezett neve pedig egyéni vállalkozóként szerepelt: Garik Asotovitcs.
– Ez az éttermi előleg – mondta Gena, miközben a bejáratnál a cipőfűzőjét kötötte. – Anya megkért rá, átutaltam. Mi ebben a nagy ügy?
– Megkérdeztél engem?
– Svet, hát anya! Ne kezdjük ezt, elkések a munkából.
Az ajtó becsapódott mögötte.
Én pedig csak ültem a telefonommal a kezemben, és azt a sort néztem a képernyőn, amíg az el nem sötétült.
Délután átmentem Tamara Pavlovnához. Kedd volt, az én napom. Az asztalon többoldalas étlap feküdt, és az anyósom már piros tollal bekarikázta mindazt, amit meg akart rendelni: kocsonyát, heringet bundában, kétféle főételt.
– Nézd csak, Svetácskám, segíts kiválasztani, te úgyis értesz az ételekhez. Szombaton menj el a Berjozkába, és ellenőrizd, nehogy kiszárítsák a halat.
– Tamara Pavlovna, miért mi fizetjük Genával az egész bankettet? Ez több, mint amennyit egy hónap alatt keresek.
– Allácska vállalta a tortát. Háromemeletes lesz, rózsákkal.
– Egy torta legfeljebb hatezer rubel.
– Vadim pénzt küldött nekem. Egy blúzra.
– És akkor Gena fizet minden mást?
Az anyósom felnézett rám a szemüvege fölött.
– Gena a fiam. Ő van mellettem. Miért sajnálod tőlem a pénzt? Én neveltem fel neked Genát. Ugye, igazam van?
Fogta a tollát, és az étlap aljára nagy betűkkel odafirkantotta:
„Svet – fizet.”
Aztán aláhúzta. Olyan erősen nyomta a tollat, hogy az átszakította a papírt, és a viaszos terítőn is nyomot hagyott.
Elővettem a telefonomat, és lefényképeztem.
Az anyósom nem értette, miért teszem. Őszintén szólva, abban a pillanatban én sem tudtam egészen pontosan.
– Mi a saját részünket kifizetjük – mondtam. – Úgy, mint a család egyik gyermekének a családja. A többit Alla és Vadim intézze.Válassz energiát
A lépcsőházban, a postaládák mellett Tamara Pavlovna szomszédja, Zinaida Iljinicsna állított meg. Hetvennyolc éves volt, negyven éve lakott a földszinten, és olyan dolgokról is tudott, amelyekről az érintettek még nem is hallottak.
– Svetlana, én nem vagyok pletykás asszony, de ezt el kell mondanom. Te ott Tamara mellett már nem is meny vagy, hanem cseléd. De hol van Alla?
– Nem tudom, Zinaida Iljinicsna.
– Én viszont tudom. Augusztusban járt nála. Egy idegen nővel, kék irattartóval. Olyannal, amilyet az ügyfélszolgálaton adnak. Nekem is olyan volt, amikor az unokámat bejelentettem.
Tamara elment velük, a legszebb bézs kabátjában. Este aztán azt mondta nekem: „Na, Zina, mostantól Alla minden nap jön majd hozzám.” Azóta viszont egyetlenegyszer sem láttam Allát ebben a házban.
A buszon elővettem a telefonomat, és megnyitottam a családi csevegést. „Rokonok” volt a neve. Tamara Pavlovna, a három gyereke, én és Vadim felesége volt benne, aki még soha egyetlen üzenetet sem írt.
Többször megfogalmaztam a mondandómat, aztán kitöröltem. Végül ezt küldtem:
„Tamara Pavlovna, Alla, Vadim, Gena, jó napot! A Berjozka éttermi számlája 66 000 rubel. Javaslom, hogy a három testvér egyenlő arányban fizesse ki.
Gena és én a saját részünk nagy részét már befizettük. Alla és Vadim, kérlek, péntekig utaljátok át a részeteket az étteremnek. Mellékelem az étlap fényképét.”
Csatoltam a képet is, rajta a felirattal: „Svet – fizet.”
Alla egy percen belül hangüzenetet küldött. A telefonomat a fülemhez szorítottam, hogy a mellettem ülő asszony ne hallja.
– Svet, én ezt most nem értem. Mi ez a könyvelés? Anya titeket kért meg, akkor ti fizettek. Nekem ott van Kirill, a lakáshitel, ezer dolgom van, egyszerűen szétszakadok! Jaj, most mennem kell!
Vadim este válaszolt. Röviden, ahogyan mindig.
„A felvetéssel egyetértek. Holnap utalom a részemet.”
Másnap reggel valóban átutalta, és még a bizonylatot is elküldte.
Negyvenkilenc éves, Himkiben él, valamilyen logisztikai cégnél dolgozik. Az utóbbi években alig láttam: egyszer Dása esküvőjén, egyszer pedig az apósa temetésén.
Furcsa módon Vadim válasza jobban fájt, mint Alla kifogásai.
Tehát lehetett volna így is? Csak meg kellett volna kérni? Akkor miért kellett éveken át úgy tennem, mintha természetes lenne, hogy minden teher rám szakad?
Tamara Pavlovna utolsónak írt.
„Svetácskám ne szégyeníts meg a gyerekek előtt csókollak”
Gena este kilenc körül ért haza. Még le sem vette a cipőjét, máris nekem támadt.
– Miért írtál a családi csoportba? Nem tudtál volna előbb velem beszélni?
– Beszéltem veled. Azt mondtad, ne kezdjük ezt.
Nem felelt. Bement a fürdőszobába, és sokáig nem jött ki. Hallottam, hogy valakivel halkan beszél telefonon. Nem kellett találgatnom, kivel.
Késő este felhívott Dása, a huszonhét éves lányunk. Külön él, otthonról dolgozik, gabonacsomagolásokhoz tervez grafikákat.
– Anya, apa azt írta, hogy háborút indítottál a családban. Meséld el, mi történt valójában.
Elmondtam neki mindent. A kulcsot, az étlapot, a húszezer rubelt, a kék irattartót.Válassz energiát
Dása sokáig hallgatott.
– Anya, ha a nagyi augusztusban valamit aláírt az ügyfélszolgálaton, annak nyoma van. Az ingatlan-nyilvántartásból lehet kivonatot kérni. Megnézzük szombaton?
– Megnézzük – feleltem olyan gyorsan, hogy még én is meglepődtem.
Dása szombat este érkezett, Gena régi kabátjában, amelyet még egyetemista korából őrzött meg. Belépett az ügyfélkapus felületre, beírta a nagymama Nyickaja utcai lakásának címét, és az én kártyámmal kifizette a kivonatot.
Vasárnap reggel megérkezett a dokumentum.
A tulajdonjog típusa: tulajdon.
A bejegyzés dátuma: augusztus utolsó napjai.
A jogosult: természetes személy.
– De hol van a neve? – kérdeztem.
– Anya, a tulajdonos hozzájárulása nélkül most nem mutatják a nevét. De az biztos, hogy augusztus végén bejegyezték a tulajdonosváltást. A lakás már nem a nagyié. Eladta vagy elajándékozta valakinek.
Az ujjaimon kezdtem számolni, mint egy elsős gyerek.
