— Háromszáz rubel. Salátára elég lesz.
Szergej ezt úgy mondta, hogy közben fel sem nézett a tányérjáról.
Befejezte a levest, a kanállal még kiszedett néhány káposztadarabot.
Olyan közönnyel beszélt, mintha hangyairtóról vagy valami jelentéktelen háztartási kiadásról lenne szó,
nem pedig az édesanyám hetvenedik születésnapjáról.
— Szergej… anya szeptember huszadikán lesz hetvenéves.
— Tudom, hány éves lesz az anyád.
— Akkor magyarázd meg, miért pont háromszáz rubel?
Letette a kanalat, majd a kézfejével megtörölte a száját. Húsz éve ismertem ezt a mozdulatot, még a katonaságból hozta magával.
— Nagyon egyszerű. Nincs pénzünk.
Tizenkettedikén esedékes az autóhitel, tizenötödikén pedig fizetnem kell Aszja lakásával kapcsolatos kiadásokat.
Nekem pedig meg kell csináltatnom a fogamat. Te mondod hónapok óta, hogy ideje lenne.
Maradjunk itthon. Te készítesz egy olivjét, én veszek egy tortát.
Tessék, itt van háromszáz rubel zöldségre és majonézre, ha a sajátodat sajnálod.
A tűzhely mellett álltam, kezemben a sütőkesztyűvel, és hallgattam,
ahogy a férjem egyetlen hosszú mondatban felosztja az anyámat a kiadások között.
Az autóhitel és a saját fogai közé.
— Áprilisban volt pénz.
Most végre rám nézett.
— Áprilisban megkaptam az éves bónuszt.
— Áprilisban volt anyukád hetvenöt éves. Kibéreltük a „Pricsal” éttermet huszonkét emberre.
Én vittem a virágokat a saját kocsimmal, én számoltam a szalvétákat, és egyetlen rossz szót sem szóltam.
— És most mit akarsz? Térdeljek le előtted?
— Nem kell letérdelned. Azt akarom, hogy egyszer az életben anyámnak úgy terítsenek meg, hogy ne érezze azt, hogy szívességet teszünk neki.
Szergej félretolta a tányérját.
— Vera, nem vagyunk pénzverde. Anyád meg fogja érteni. Ő szerény asszony.
Ez volt az a szó, amitől igazán felment bennem a pumpa.
„Szerény.”
Milyen kényelmes is, amikor valaki szerény.
Nem kér.
Nem panaszkodik.
Nem csap zajt.
Így aztán mindig lehet rajta spórolni.
— Ne te döntsd el helyette, hogy mit fog megérteni. Én kifizetem az éttermet a saját fizetésemből.
Szergej nyugodtan rám nézett.
— A fizetésünk közös.
— És?
— Most, huszonegy év után akarod elkezdeni különválasztani?
Nem válaszoltam.
Kimentem a konyhából, mert tudtam, ha ott maradok, olyasmit mondok, amit később már nem lehet visszaszívni.
Szombaton elmentem a szüleimhez.
Több mint egy órába telt az út.
Anya lisztes kézzel fogadott, majd rögtön behúzott a szobába.
— Nézd, mit vettem!
Egy vajszínű blúzt tartott a kezében. Apró gombok voltak rajta, az anyaga pedig olyan puha volt, mintha selyemből készült volna.
Úgy tartotta maga elé, mint valami különleges kincset.
— Ezerkilencszáz rubel. Sok, ugye?
— Nem, anya. Gyönyörű.
— Szerintem jól fog menni a szürke nadrágomhoz. És felveszem apád gránátköves fülbevalóját is. Hetvennyolc óta őrzöm.
Aztán elővett egy kockás papírlapot a konyhaasztal alól.
Vendéglista volt.
Tizenkét név.
A húga a férjével, két szomszédasszony, egy régi ismerős, néhány barát, mi, Szergej, és Aszja, ha el tud szabadulni az egyetemről.
— De te ne rendezz semmi különöset, Verocska — mondta, miközben kisimította a papírt. — Megsütöm a fasírtot, csinálok heringet bundában, van elég tányérom. Ha arrébb húzzuk az asztalt, mindenki elfér. Tudom, mennyibe kerül manapság egy étterem.
Ilyen volt az anyám egész életében.
Negyven évig dolgozott egy varrodában, később egy kis műhelyben.
Soha nem kért semmit.
Még akkor sem, amikor apám műtétre szorult.
Akkor is maga oldotta meg.
Apám közben a verandán ült és egy metszőollót javított.
— Apa, te mit szeretnél anya születésnapjára?
Fel sem nézett.
— Azt, hogy felvegye az új cipőjét.
— Milyen új cipőjét?
— Amit vett, aztán betette a dobozba. Azt mondja, nincs hozzá megfelelő alkalom.
Hazafelé a buszon csak egyetlen dolog járt a fejemben.
Április.
Nyolcvanezer rubel.
Én vittem a pénzt az étterembe.
Este Szergej a futballt nézte.
Jó kedve volt.
— Na, hogy van anyád?
— Jól. Megírta a vendéglistát. Tizenkét ember lesz.
Szergej felém fordult.
— Tizenkettő?
— Igen.
— Akkor számold ki, mire elég az a háromszáz rubel.
Ránéztem.
— Pontosan ezt próbálom én is megérteni.
Hétfőn egy számológéppel mentem be hozzá a konyhába.
Nem veszekedni akartam.
Számolni.
— Nézd. Tizenkét emberre otthon hús, hal, zöldség, gyümölcs, torta, víz és néhány eldobható tányér.
Körülbelül tizenkétezer. És szeretnék nekik ajándékba egy tíznapos pihenést. Kettőjüknek. Nyolcvanezer.
Szergej felnevetett.
— Nyolcvanezer? Vera, te megőrültél?
— Pont ugyanannyi, mint amit áprilisban elköltöttünk.
— Már megint április…
— Igen. Addig fogom emlegetni, amíg meg nem magyarázod a különbséget.
Felállt.
— A különbség az, hogy áprilisban volt pénzünk, szeptemberben pedig nincs. Ennyi. Ez nem az anyákról szól, hanem a matematikáról.
— Akkor kifizetem én.
— Miből?
— A fizetésemből. Három éve másfél állásban dolgozom. Órákat töltök a laborban, sokszor bekötött kézzel jövök haza.
Szergej rám nézett.
— Nincs olyan, hogy a te pénzed.
— De van.
— A pénzünk közös.
Ekkor kimondtam valamit, amit talán már évekkel korábban ki kellett volna mondanom.
— Soha nem döntöttünk közösen. Te döntöttél, én pedig elfogadtam.
Sokáig hallgatott.
Aztán halkan csak ennyit mondott:
— Talán ezért éltünk ilyen jól húsz éven át.
Kimentem a fürdőszobába, megnyitottam a csapot, hogy ne halljam a tévét.
És a tükör előtt állva rájöttem valamire.
Húsz évig összekevertem a békét a hallgatással.
Azt hittem, az alkalmazkodás ugyanaz, mint a családi harmónia.Család
Pedig csak arról volt szó, hogy mindig én engedtem.
Szombaton felhívtam Szergej anyját, ahogy minden hétvégén.
Húsz éve beszélgettünk szinte minden szombaton.
Aznap különösen jókedvű volt.
— Verocska, képzeld, nézegettem az áprilisi fényképeket.
Milyen jól éreztük magunkat! Emlékszel arra a háromemeletes tortára? Szergej egyetlen rubelt sem sajnált.
Mondtam is neki: „Fiam, minek ennyit költesz?” Erre azt felelte: „Anya, egyszer élünk.”
— Emlékszem — mondtam.
Még beszélgettünk egy kicsit, aztán letettem a telefont.
Öt percig csak ültem a folyosón.
„Egyszer élünk.”
Milyen kényelmes mondat.
Aznap éjjel arra ébredtem, hogy világosság van a konyhában.
Szergej az asztalnál ült. Papírok és a telefonja hevertek előtte.
Nem hallotta, hogy odamentem.
— Miért nem alszol?
Összerezzent.
És akkor először nem a magabiztos, mindig mindenre választ tudó férfit láttam benne.
Hanem egy negyvenkilenc éves férfit, akinek már ritkul a haja, és aki vala
