—„A szolgáló nem ülhet az asztalhoz. Menj a konyhába” — vágta oda undorral az anyós, mintha minden szava magát a levegőt is megsértené.
Natasa nem válaszolt. Már régen megtanulta, hogy bizonyos emberekkel nincs értelme vitatkozni. A csendje nem engedelmesség volt — inkább minden megaláztatást magában gyűjtött, mint egymásra rakott nehéz köveket.
Egyszerűen megfordult, és óvatosan elment a konyhába, felesleges mozdulatok nélkül, mintha még a lépései hangja is újabb kifogást adhatna.
—Natasa, a mustárt elfelejtetted — szólt fáradt hangon Irina, miközben a körmeit nézte, mintha a világon semmi fontosabb nem létezne.
Az anyós mellett a férje húga ült — Makszim húga. Élénkvörös, friss manikűrje élesen kitűnt a konyha hideg hangulatában, mint egy felesleges luxus egy házban, ahol még a mosoly is kimért volt.
Natasa óvatosan letette az ételt az asztalra. Minden mozdulata kiszámított, nyugodt, szinte láthatatlan volt. Úgy érezte, ha túl hangosan lélegzik, az is hibának számíthat.
—Egy pillanat — suttogta, és visszament a konyhába.
Az anyós hideg pillantással követte — olyan tekintettel, amely nemcsak az embert, hanem a méltóságát is mérlegelte.
—A kenyeret vékonyan szeleteld. Nem óvodában vagyunk — jött a következő utasítás.
Makszim az egész idő alatt fel sem nézett a telefonjából. Az ujjai gyorsan siklottak a kijelzőn, mintha a való világ nem is létezne számára.
—Hallom — morogta, de valójában nem figyelt.
Vacsora közben a telefon rezgett. Banki értesítés: 1450 rubelt levontak. Az anyós újabb rendelése.
Az asztal körüli csend egyre nehezebb lett. Natasa érezte, hogy belül valami megreped, de továbbra is hallgatott.
—A fürdőszoba csempéit ki kell cserélni — jelentette ki az anyós kérdés nélkül — ez úgy néz ki, mint egy kórház.
Natasa kinyitotta a száját, de a szavak nem jöttek ki. Mint mindig, most is lenyelte őket.
—A szolgáló a konyhában marad — mondta keményen az anyós.
A szobában csend lett. Még a régi hűtő is hangosabban sóhajtottnak tűnt, mint az emberek beszéltek.
Makszim végül megszólalt, anélkül hogy felnézett volna:
—Menj, Nat.
És abban a pillanatban Natasa megmozdult.
De ez nem menekülés volt.
Ez volt az első lépés valami más felé.
A folyosón haladt, amikor véletlenül meglátott egy piros dossziét. Úgy hevert, mintha senki sem próbálta volna elrejteni.
Natasa felvette.
Kinyitotta.
És a világ egy pillanatra megállt.
A ház a saját nevére volt írva.
Örökség. A házasság előtt.
Makszim, az anyós, Irina — egyiküknek sem volt semmilyen joga ehhez a helyhez.
A lélegzete megváltozott. Az a nő, aki néhány perccel korábban még csendben ült az asztalnál, most először valóban meglátta a valóságot.
És elmosolyodott.
Nyugodtan, szinte észrevétlenül.
Másnap a hirdetés már kint volt:
„Kiadó 2 szobás lakás. Tulajdonostól. Csak megbízható bérlőknek.”
A ház levegője olyan nehéz volt, mint mindig.
—Vissza kell adni a pénzt a csempére — mondta Makszim ideges hangon — Irinának tartozásai vannak.
Natasa hosszasan nézett rá.
—És az én pénzem?
Makszim megvonta a vállát.
—Jól keresel. Ne légy önző.
Az ajtó kinyílt. Az anyós belépett, mintha minden már el lenne döntve.
—Add ide a kártyát.
És abban a pillanatban valami végleg megváltozott Natasában.
Nem volt kiabálás, nem volt vita.
Csak döntés.
Másnap lassan kinyitotta az ajtót, és megállt a folyosó közepén.
—Ez az én lakásom — mondta nyugodtan.
A piros dosszié a kezében volt.
Néhány másodpercig olyan mély csend lett, hogy a falak is mintha figyeltek volna.
A valóságot már nem lehetett tagadni.
—Egy órátok van összepakolni — mondta ugyanolyan nyugodt hangon.
És először abban a házban senki nem válaszolt neki.
Csak mozgás indult.
Pakolás.
Csendben, gyorsan, szótlanul.
